Barion Pixel

Villanyszerelők Lapja

Villámvédelem

Építmények tetején tartózkodó személyek villámvédelme

2020. szeptember 14. | Kruppa Attila |  1558 | |

Építmények tetején tartózkodó személyek villámvédelme

Az építmények tetején tartózkodó személyek villámvédelmének kérdését meglehetősen furcsán kezeli az MSZ EN 62305 szabvány. Ez a probléma eddig nagyrészt a mélyben szunnyadt, de az utóbbi időben megindult a felszín felé, számos vitás helyzetet eredményezve. Bár a téma az európai szabványosítás szintjén és a hazai szakbizottságokban is napirendre került, mindeddig nem született eredmény. Addig is, amíg a helyzet rendeződik, a témában a saját véleményemet osztom meg az olvasókkal.

Előzmények

Kétségkívül vannak olyan építmények, melyek rendeltetésszerű használata során az építmények tetején, vagyis lényegében a szabad ég alatt személyek jelenlétével kell számolni, és annak bizonygatása is szükségtelen, hogy ezek a személyek ki vannak téve a közvetlen villámcsapás veszélyének. Ez a kockázat nemcsak matematikai értelemben létezik, hanem valós, amint azt az időnként fel-felbukkanó hírek is alátámasztják. Indokolt tehát, hogy a villámvédelem szakterülete foglalkozzon ezzel a problémával. Innen nézve különös, hogy az MSZ EN 62305 szabvány 2006-os megjelenéséig a hazai szabályrendszerben nem találjuk nyomát ennek. Erre talán az a magyarázat, hogy korábban más jellegű építmények épültek, amelyeknél a kialakítási-használati módból fakadóan elhanyagolható volt ez a kockázat, vagy esetleg a szabványalkotó úgy vélte, hogy azok a magatartási szabályok, amelyek például az általános iskolai oktatás révén eljutottak az emberekhez, elfogadható mértékre csökkentették a kockázatot.

Akárhogy is, az MSZ 274-ben egy szóval sincs megemlítve, hogy lennének olyan helyzetek, melyekben valamiféle védelmi intézkedés szükséges.  Sőt, az MSZ 274-3 utolsó, 2001-es kiadásának F2.2. pontjában az áll, hogy „személyek tartózkodására szolgáló épület vagy építmény villámhárító berendezésének kockázat nélkül védenie kell a belsejükben lévő embereket a villámcsapás közvetlen hatásától. Az MSZ EN 62305 megjelenésével azonban nyilvánvalóvá vált, hogy vannak olyan szituációk, amikor a tetőn tartózkodó személyek védelmével valamit kezdeni kellene (ld. például MSZ EN 62305-3, E.5.2.4.2.8. pont). Más kérdés, hogy a szabvány meglehetősen ellentmondásosan és elnagyolva foglalkozik a témával, a leírtak gyakorlati alkalmazása csak nagyon korlátozottan lehetséges. Ahhoz azonban éppen elég, hogy a kockázat létezésének tényét és a védelem szükségességének, módjának kérdését felvesse. Különös, hogy ennek ellenére jó darabig senki nem feszegette a problémát. Az utóbbi egy-másfél évben azonban mintha megszaporodtak volna a vitás helyzetek, ahol szembesülünk a védelem szükségességének és módjának kérdésével, legyen szó tetőteraszokról, erkélyekről, hidakról, vagy egyéb építményekről. Nincs jelentősége annak, hogy miért pont most vált érzékelhetővé mindez. A kockázat – általánosságban – létező, ezért jogos elvárás, hogy arányos mértékben kezelve legyen. A probléma akkor jelentkezik, amikor ezt az elvet gyakorlati teendőkre akarjuk lefordítani, és ennek a problémának a gyökerei néhány fogalom értelmezésében rejlenek.

Értelmezési dilemmák

A jogszabályi előírások révén a villámok hatásával szembeni védelmet szinte minden építménynél biztosítani kell, márpedig az „építmény” fogalma rendkívül tág. Az Építési törvény (1997. évi LXXVIII. törvény az épített környezet alakításáról és védelméről) alapján az építmény „építési tevékenységgel létrehozott, illetve késztermékként az építési helyszínre szállított – rendeltetésére, szerkezeti megoldására, anyagára, készültségi fokára és kiterjedésére tekintet nélkül –, minden olyan helyhez kötött műszaki alkotás, amely a terepszint, a víz vagy az azok alatti talaj, illetve azok feletti légtér megváltoztatásával, beépítésével jön létre (az építmény az épület és műtárgy gyűjtőfogalma)”. Ebben bizony a felhőkarcoló éppúgy benne van, mint egy szupermarket parkolója, egy Duna-híd vagy egy kerékpárút! Márpedig az utóbbi három tetején jellemzően előfordulnak személyek – és persze néha a magas épületek tetőteraszán is. Ami rögtön érzékelteti annak abszurditását, hogy válogatás nélkül minden építmény tetején gondoskodni akarjunk a villámvédelemről. Igaz, a nyomvonalas műszaki létesítmények (néhány kivétellel) kikerültek a villámvédelem tárgyát képező építmények köréből, de ez csak a problémák kisebb részét szüntette meg, és nyitva hagyta az olyan kérdéseket, hogy pl. mi a helyzet azzal, ha az említett kerékpárút egy hídon vezet keresztül. És ne feledkezzünk meg a „tető” fogalmának legalább ennyire sikamlós értelmezéséről: vajon egy olyan teraszon, ami nem a tetőn, hanem a 8. emeleten van kialakítva, biztonságban vannak az ott tartózkodók? És ha a „tető” egy mélygarázs terepszinttel egy síkban lévő födémje, amelyen lehet gyalogosan közlekedni? A kockázat szempontjából ugyanis nem az a meghatározó, hogy mi a szakszerű építészeti megnevezése az építmény azon pontjának, ahol egy személy tartózkodik, hanem az, hogy az illető pont mennyire van kitéve a közvetlen villámcsapásnak. Ebben a megközelítésben egy erkélyen, egy hídon, vagy bárhol a szabad ég alatt tartózkodó személy esetében fennáll a kockázat, akár egy szupermarket parkolójában is.

A történet ezen a ponton kezd izgalmassá válni. Egy áruházi parkoló villámvédelmére még könnyen rálegyintünk, egy tetőterasz villámvédelmének szükségességét pedig hajlamosak vagyunk elfogadni, de mi legyen a köztes esetekkel? Amiből akad szép számmal, új építésű társasházaknál (1. kép), szállodáknál, irodaépületeknél is – hogy csak az átlagosabb építményfajtákat említsük. De mire való a villámvédelmi kockázatkezelés, ha nem erre?

1. kép: Egyre gyakoribb a társasházak felső szintjeinek teraszos kialakítása

Ugyan már, ott a kockázatkezelés…

Tegyük félre az építmény és a tető értelmezésének a problémáját, mondván, hogy van nekünk egy kockázatkezelési módszerünk, amely legalább az épület jellegű építmények esetében jól használható, támaszkodjunk arra. Logikus elképzelés. De sajnos hiába keressük a kockázatkezelő szoftverekben, vagy akár magában a szabványban az idevágó részeket, nem találjuk. Az MSZ EN 62305-2 egész egyszerűen nem ismeri ezt a fajta kockázati összetevőt, következésképp sem a személyeket érő villámcsapás kockázatának számítása nem lehetséges, sem pedig a szükséges védelmi intézkedés megállapítása. Ez a hiányosság azért is nyilvánvaló, mert a szabvány készülő(!) harmadik kiadásának tervezete már tartalmaz erre vonatkozó számításokat. Mielőtt ezzel megoldottnak gondolnánk a kockázatkezelés problémáját, hadd hűtsem a kedélyeket: az általam jelenleg ismert tervezet szerintem teljesen alkalmatlan a gyakorlati használatra. Nemcsak módszertani hibák miatt, hanem azért is, mert gyakorlatilag minden esetben fizikai védelem (LPS) alkalmazását tenné szükségessé. Ebben a helyzetben sem a jelenlegi, sem a készülő szabványra nem támaszkodhatunk annak megítélésében, hogy szükség van-e egyáltalán védelmi intézkedésre. Ez azonban ne tartson vissza bennünket attól, hogy a rendelkezésre álló lehetséges védelmi intézkedések áttekintésével folytassuk a téma elemzését.      

Lehetséges védelmi intézkedések

Én speciel el tudok képzelni olyan élethelyzetet, hogy – dacolva a veszéllyel – a nyitott tetőteraszról élvezem a zivatart, de az utóbbi időben már inkább fedél alá húzódom. Alighanem így van ezzel a többség: ha nem muszáj, nem áztatjuk el magunkat az esőben, és ez a kényelmes hozzáállás bizonyos mértékű védelmet is biztosít nekünk. Ha az eső nem is zavarna bennünket, sokunkban ösztönös félelem van a villámokkal szemben, és a legtöbben meg is tanuljuk, hogyan kell(ene) viselkednünk ilyen időben. Tekinthetjük ezt úgy, hogy az ember rendelkezik egyfajta „beépített, szoftveres” villámvédelemmel. Ezt a belső védelmet lehet erősíteni – és ezzel a hatásosságát javítani – úgy, hogy az emberek figyelmét felhívjuk a veszélyre, figyelmeztető feliratokkal, célirányos oktatással vagy hasonló módon. Emeljük ki, hogy például a figyelmeztető feliratok alkalmazásának lehetőségét jelenleg is ismeri a szabvány (az érintési és lépésfeszültségből eredő kockázat csökkentésére), sőt az MSZ EN 62305-2 B. melléklete még azt is megadja, hogy milyen valószínűségi tényezővel (PTA = 0,1) javasolt figyelembe venni a kockázatkezelés során, ha valaki ilyen védelmi intézkedésben gondolkodik. Az efféle megoldások használata tehát nem idegen a szabványnak attól az elvétől, hogy a kockázatot megszüntetni nem tudjuk, csupán a túlzott mértékű kockázat csökkentésére törekedhetünk, és erre többféle, eltérő hatékonyságú intézkedés alkalmas lehet. Azt, hogy a figyelmeztető felirat ilyen célú alkalmazása másnak is eszébe jutott, egy ausztriai kiránduláson láttam még 2009-ben (2. kép). A módszer ezért nem tűnik ördögtől valónak. Nem szükséges azonban az emberek viselkedésére vagy viselkedésének befolyásolására hagyatkoznunk, természetesen kiépíthetünk fizikai védelmet is, azaz olyan villámvédelmi rendszert (LPS-t), amellyel a személyeket érő villámcsapás valószínűsége ugyanúgy csökkenthető, mint ahogy azt megszoktuk a tárgyak, építmények esetében.

2. kép: A „Hohe Wand” (Magas fal) 120 m magas sziklaperemén létesített kilátó pont. A kép bal oldalán látható zöld tábla felirata: Villámcsapás, jég és hó esetén tilos a belépés!

A védelmi intézkedések tárháza tehát biztosít jó néhány lehetőséget. (Más kérdés, hogy az MSZ EN 62305-2 harmadik kiadásának tervezete szerint csak LPS vagy szabványosított viharfigyelő rendszer – TWS, azaz Thunderstorm Warning System az MSZ EN IEC 62793 szabvány szerint – alkalmas a védelemre.) Ez azonban nem szünteti meg a kockázattal arányos védelmi intézkedés meghatározásának problémáját, vagyis azt a kérdést, hogy mikor elegendő a személyek természetes viselkedésére hagyatkoznunk, milyen esetekben kell viselkedésüket befolyásolnunk és mikor indokolt a fizikai védelem.

Kinek van igaza?

Ott tartunk tehát, hogy a „tetőn tartózkodó személyek” villámcsapás elleni védelme bizonyos esetekben kétségtelenül indokolt lehet, de nem tudjuk egyértelműen megmondani sem azt, hogy melyek ezek az esetek, sem pedig azt, hogy a lehetséges védelmi intézkedések közül melyiknek az alkalmazása megalapozott. Ez a probléma nem csak elvi síkon vetődik fel, még csak nem is csupán a tervezői felelősség szempontjából, hanem gyakran húsba vágó gyakorlati kérdésként is, amikor egy építési eljárás szereplőinek érdekkülönbsége (esetleg határozott érdekellentéte) nyilvánul meg benne. Például a tervező indokoltnak látja a fizikai védelmet, de a megrendelő nem akarja a teraszán látni a felfogórudakat, mert azok „nem tetszenek” neki. Vagy például a tervező szerint elég egy figyelmeztető felirat, de a hatóság szerint nem. A jelen helyzetben nagyon nehéz eldönteni, hogy az ilyen vitákban melyik álláspont a helyes. Jó lett volna, ha az MSZ EN 62305-2 készülő harmadik kiadására támaszkodhattunk volna legalább úgy, hogy mielőtt a teljes szabvány megjelenik, a témánkhoz kapcsolódó részeket beemeljük a hazai szabályozásba, vagy legalább valamilyen szakmai anyagba. Ettől azonban – amint arra fentebb már utaltam – helyesebb tartózkodnunk, mert ha a jelenlegi tervezet szarvashibáit nem javítják ki, akkor addig jó nekünk, ameddig az új kiadás nem jelenik meg. Éppen ezért nem véletlen, hogy már 2018-ban hazai szakbizottságokban is napirendre került a téma azzal a céllal, hogy – reagálva a napi szinten egyre gyakrabban felvetődő kérdésekre – egyértelmű iránymutatás szülessen. Sajnos, ez a munka egyelőre nem vezetett eredményre. Ebben a helyzetben talán megengedhető, hogy a téma iránt érdeklődőknek bemutassam, én hogyan látom a védelem szükségességét és lehetőségét.

Hogyan mérhető fel a kockázat?

Többé-kevésbé követve az MSZ EN 62305 (általam helyesnek tartott) alapelvét, a kockázat szempontjából három tényezőt célszerű figyelembe vennünk:

  • Milyen mértékben járul hozzá az építmény (a természetes környezet átalakítása révén) a kockázat növeléséhez?
  • Hogyan növeli vagy csökkenti a használat módja a kockázatot?
  • Milyen mértékben járul hozzá a védelmi intézkedés a kockázat csökkentéséhez?  

Az első kérdést vizsgálva könnyen elfogadhatjuk, hogy azzal, hogy egy földdarabot leaszfaltoztak, az ott tartózkodó személyeket érő közvetlen villámcsapás valószínűsége – jelen ismereteink szerint – gyakorlatilag nem változik. Ha viszont a területen egy 100 m magas tornyot építenek, a tetején kilátóval, az nyilván teljesen más helyzetet eredményez. A két szélső helyzet közötti kockázat felmérésében megpróbálhatunk támaszkodni a szabványos villámvédelmi kockázatszámításra. Ezen a szálon elindulva – és itt mellőzve a szükségtelen részleteket – arra juthatunk, hogy egy építmény tetején álló személyt érő közvetlen villámcsapás kockázata nagyjából az adott területre jellemző villámsűrűség és a személyek magasságával megnövelt építménymagasság figyelembevételével számított gyűjtőterület szorzata. Ha egy személy magasságát 2 méternek vesszük, a villámsűrűséget pedig 1-nek, akkor a számítással a talajszinten álló személyekre nagyjából R0 = 10-4 kockázatot kapunk. Egyelőre hagyjuk figyelmen kívül, hogy ez önmagában is tízszerese a szabványban megadott elfogadható mértékű kockázatnak (RT = 10-5), és csak azt vizsgáljuk, hogyan növekszik a kockázat az építmény magasságának növekedésével. Azt tapasztaljuk, hogy egy 5 m magas építmény tetejére állva a kockázat kb. 15-szörösére, egy 10 m magasságún 40-szeresére, egy 15 m magasságún pedig 80-szorosára növekszik (3. kép). Ezt a gondolatmenetet követve könnyen juthatunk arra az abszurd megállapításra, hogy tulajdonképp csak akkor nincs szükség védelmi intézkedésre, ha valaki egy gödörben áll, mert nemhogy a 100 m-es felhőkarcoló tetején, de már egy 5 m-es pódiumon állva is megengedhetetlen mértékű a kockázat. (Az MSZ EN 62305-2 harmadik kiadásának tervezete éppen ezt a számítási módszert tartalmazza, és ez jól illusztrálja alkalmazásának problémáját is.) Persze nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy ezt a kockázatot általában számos körülmény csökkenti, így például az is, hogy az ember a zivatar elől védett helyre húzódik – már ha megteheti ezt. És itt jön képbe a használat módja.

3. kép: Egy építmény tetején álló személyt érő villámcsapás kockázata. A kockázat értékét számos tényező befolyásolja – köztük természetesen a villámsűrűség értéke is – ezért a megadott értékek csak nagyságrendi összehasonlításra szolgálnak, de így is jól mutatják, hogy a kockázat a magasság növelésével erőteljesen (kb. négyzetesen) növekszik

Amint azt már említettük, az emberek rendelkeznek „beépített, szoftveres” villámvédelemmel, és olyan körülmények között, amikor szabadon dönthetnek, ez általánosságban elég jó védelmet biztosít számukra. Így például saját lakásunk teraszát használva szabadon eldönthetjük, hogy veszélyt érezve mikor húzódunk biztonságba. Aki egy tetőteraszon kialakított étteremben végzi munkáját, annak ez a szabadsága korlátozottabb. (Emlékszem, sok évvel ezelőtt egy augusztusi magyar autóversenyen láttam, hogy az egyik operatőr daruskocsi kosarából közvetíti az adást. Történetesen zivatar idején. Nem szívesen lettem volna a helyében…) A szabadon döntés lehetőségére hatással vannak olyan körülmények is, mint például, hogy kell-e fizetni egy szolgáltatás igénybevételéért („ha már kifizettem a belépőt a kilátóba, csak nem ijedek meg egy kis esőtől!”), vagy hogy az adott helyszínt kellően gyorsan el lehet-e hagyni (tömegre, zsúfoltságra tekintettel). Ezeknek a használat módjából fakadó tényezőknek az egzakt figyelembevételére sajnos nincs lehetőség, már legalábbis abban az értelemben, ahogy az építménymagasság hatásának figyelembevételénél támaszkodunk a villámjelenségek fizikai hátterére, és az MSZ EN 62305 erre alapozott számításaira.

Legalább ennyire ingatag a lehetséges védelmi intézkedések értékelése. Nem az LPS hatékonyságának számításával van gond (mert annak statisztikai-fizikai alapjai adottak a villámvédelmi szabványban), hanem az egyéb intézkedésekkel. Mennyire hatásos az emberek ösztönös védelmi reakciója? És egy figyelmeztető felirat? Ha az üzemeltetési leírás tartalmazza, hogy zivatar idején szüneteltetni kell a használatot, akkor a teraszon kialakított medencében tartózkodók vajon majd elfogadják ezt? Természetesen meg lehet próbálni azt az utat követni, hogy a használat módjához és védelmi intézkedésekhez is rendelünk valamilyen számértéket, és a kockázatot ezek szorzataként állítjuk elő, ahhoz hasonlóan, ahogy az az MSZ EN 62305-2 harmadik kiadásában szerepel. Szerintem ez tévút, de itt fölösleges belemenni annak mélyebb indoklásába, hogy miért. Ehelyett inkább megpróbálok néhány támpontot adni ahhoz, hogy a jelen helyzetben ki-ki a saját álláspontját milyen szempontok figyelembevételével alakíthatja ki, vagy védheti. 

A kockázattal arányos védelmi intézkedés

Ha egy kockázatkezelési módszer eredménye minden esetben az, hogy a legszigorúbb intézkedést kell alkalmazni, akkor az valamilyen alapvető módszertani problémára utal. Jogos elvárás, hogy egy védelmi intézkedés valamilyen módon arányosságot mutasson a kockázattal. Ennek az elvnek témánk esetében is mértékadónak kell lennie. Igaz, a fizikai védelemnek (az LPS-nek) vannak fokozatai. Amennyiben a védekezés gyakorlati lehetőségét csupán ezekre a fokozatokra szűkítjük, amint az az MSZ EN 62305-2 tervezett módosításában áll (itt most hagyjuk figyelmen kívül a villámfigyelő rendszerek alkalmazásának kevéssé életszerű lehetőségét), az számomra akkor is aránytalannak tűnik, ha ezzel matematikai értelemben egyfajta arányosság biztosítható. Tovább megyek: azt a fajta számításos módszert, amelyet a villámvédelmi kockázatkezelésben jelenleg használunk, nem elvi, hanem gyakorlati szempontból alkalmazhatatlannak, illetve szükségtelennek tartom. Akkor is, ha a számításokban a használat módját és az alkalmazható védelmi intézkedések eszköztárát differenciáltabban vennénk figyelembe. Véleményem szerint célravezetőbb lenne egyszerűen megadni, hogy a magasságnak és a használat módjának, vagy az építmény jellegének függvényében milyen védelmi intézkedések alkalmazhatóak.

Ezen a ponton vékony jégre érkeztem – mint bármely villámvédelmi tervező, akinek a kérdésben állást kell foglalnia. Tekintettel arra, hogy nem csak a nemzetközi szabványalkotás terén, de a hazai szakbizottságokban is folyik ezzel kapcsolatos munka, részemről nem lenne sem helyes, sem illő, ha azt az illúziót kelteném, hogy én tudom, milyen eredmény születik majd, esetleg megpróbálnám megelőlegezni azt. Ugyanakkor érzékelem a növekvő bizonytalanságot, és ebben a helyzetben megengedhetőnek gondolom, hogy – amíg nem születik szabvány vagy egyéb „hivatalos” szakmai útmutatás – megosszam saját véleményemet azokkal, akiket valamilyen módon megtalál ez a probléma.       

A védelem szükségességének és tartalmának meghatározása

Tapasztalatom szerint a szabályrendszerek egyik legkritikusabb eleme az, hogy hol húzzuk meg a szabályrendszer alkalmazásának határát, abban az értelemben, hogy melyek azok az esetek, amelyekkel „kell foglalkozni”, és melyekkel „nem kell foglalkozni”. Szerencsére, a kis villámvédelmi kockázatú (KVK) építmények fogalma mára a szabályozás részévé vált, és ez egyfajta támpontot adhat témánk szempontjából is: úgy vélem, 15 m (járófelület) magasságig elhagyható a védelem. Kivételt csupán azokkal az esetekkel tennék, ahol a villámcsapásnak kitett helyet a személyek nem tudják elhagyni (pl. műszaki okokból, vagy egyéb kényszerítő körülmény miatt). A 15 méteren lehet, sőt talán kell is vitatkozni: mindenesetre a nagyobb érték mellett kardoskodóknak a fentebb említett számítás azon sajátosságával kell szembesülniük, hogy a magasság növekedésével a kockázat négyzetesen növekszik, az alacsonyabb érték mellett érvelőknek (akik a 80-szoros kockázatnövekedést már így is megengedhetetlennek tartják) pedig azzal, hogy egyre kisebb magasság a védelmi intézkedés alkalmazásával szembeni egyre nagyobb ellenállásba ütközik majd.

Nagyobb magasságnál véleményem szerint már megfontolandó legalább olyan intézkedés, amely az emberek viselkedésének befolyásolását célozza: ez lehet munkavédelmi vagy üzemeltetési utasítás, figyelmeztető tábla, attól függően, hogy a villámcsapásnak kitett helyen a személyek önszántukból tartózkodnak-e, szabadon el tudják-e hagyni, vagy az adott helyen biztosított-e valamilyen felügyelet (például személyzet által).

Még nagyobb magasság, mondjuk 30 m felett, elsősorban a fizikai védelem (LPS) alkalmazását tartom célszerűnek (4. kép).

4. kép: A Magas-Tátra keleti részén, a szlovákiai Bachledka lombkorona-ösvénye. A fák felett, kb. 20 méter magasságban futó ösvény nincs védve, a 32 m magas kilátó védelmét viszont szigetelt LPS biztosítja

Ezzel kapcsolatban azonban két probléma vetődik fel. Az egyik, hogy nincs lehetőség annak meghatározására, hogy milyen fokozatot kell alkalmazni. Már említettem, hogy a jelenleg érvényes kockázatkezelés erre nem alkalmas, így ha a fizikai védelem mellett döntünk is, vitatható, hogy elég-e az LPS IV, vagy szigorúbbat kellene alkalmazni. Az általam ismert szakirodalom legalább LPS II-t említ, de csak lelátók esetében – viszont a lelátó befogadóképességétől, méretétől (magasságától) függetlenül. Hogy egy éttermi tetőterasz, vagy egy szálloda tetején lévő medence esetében mi lenne a teendő, arról nincs benne szó. A másik probléma az MSZ EN 62305-3-nak az az elejtett megjegyzése (amire a szakirodalom is ráerősít), hogy a védett tér határait a gördülőgömbös módszerrel kell (javasolt) meghatározni. Kétségtelen, hogy ez a szerkesztési módszer a leginkább megalapozott fizikailag, de a tető szélein – épp a legkritikusabb helyeken – rendkívül nehézzé teszi a korrekt védelem kialakítását. A védőszöges módszer alkalmazásának lehetővé tétele szerintem kezelné ezeknek a problémás eseteknek a jelentős részét anélkül, hogy megengedhetetlenül növelné a kockázatot, vagy sértené a szabvány általános szempontrendszerét (ha robbanásveszélyes térrészeknél alkalmazható, akkor itt miért nem?). Őszintén szólva a gyakorlat szempontjából kevésbé gondolom lényegesnek azt, hogy ahol fizikai védelem alkalmazását követelné meg egy szabályrendszer, ott milyen fokozatot ír elő, mint annak lehetővé tételét, hogy a védőszöges módszert is alkalmazni lehessen a védett tér meghatározására.

Nem merném állítani, hogy minden olyan építményre, melynek rendeltetésszerű használata során az „építmény tetején” személyek tartózkodnak, a védelem szükségességének és módjának meghatározása általánosan és belső ellentmondásoktól mentesen szabályozható, ráadásul úgy, hogy a szabályrendszer a gyakorlatban is használható legyen. Már csak azért sem, mert nagyon elmosódott a határ – ha létezik egyáltalán határ – egy lelátón helyet foglaló közönség és egy szabadtéri rendezvény résztvevői között, vagy egy erkélyen és egy gyalogoshídon tartózkodó személyek között. Mindenesetre úgy vélem, ha a szabvány felveti a védelem szükségességének kérdését, illene azt korrekt módon megválaszolnia.

Akkor mégis, mi legyen?

Kellemetlen kérdés. A leghelyesebb nyilván az lenne, ha a szabvány által felvetett problémát maga a szabvány kezelné, a hétköznapi gyakorlatban is használható módon. Erre – ismerve az MSZ EN 62305-2 harmadik kiadásának tervezetét, amely meghatározó jelentőségű ebből a szempontból – kevés esélyt látok. Szabvány hiányában egyéb műszaki követelmény vagy szakmai konszenzust tükröző anyag (TvMI, egyesületi vagy bizottsági állásfoglalás) adhatna iránymutatást. Erre nagyobb az esély, amint arra utaltam is, de a munka – eddig legalábbis – lassan haladt. Mindaddig pedig, amíg ezek egyike sem áll rendelkezésre, ki-ki szabadon gondolkodhat – és adott esetben birkózhat saját álláspontját védve.

Villámvédelem


Kérjük, szánjon pár pillanatot a cikk értékelésére. Visszajelzése segít a lap és a honlap javításában.

Hasznos volt az ön számára a cikk?

 Igen

 Nem

Kapcsolódó