A túlfeszültség-védelem témaköre egyfajta állatorvosi ló, amin jól tanulmányozható a biztonságtechnika összes olyan problémája, ami kétségbe vonja a védelmi intézkedések értelmét, indokoltságát, és ami akár összeesküvés-elméletek gyártásához is kellő alapot ad. Cikkünkben szemezgetünk a gyakran felvetődő kérdésekből és műszaki alapon törekszünk rövid választ adni ezekre.
Eddig nem kellett, miért kellene most?
Az utóbbi időben talán ritkábban vetődik fel ez a kérdés, de mégiscsak kezdjük ezzel. Jegyezzük meg epésen, hogy annak, hogy a kérdés ritkábban hangzik el, bizonyára köze van ahhoz, hogy a túlfeszültség-védelem létesítése sok esetben kötelezettséggé vált. Bűvészkedhetünk a szavakkal, fogalmazhatunk szakszerűbben, de a lényeg mégiscsak az, hogy gyakorlatilag kötelező. (Hogy ez a kötelezettség milyen műszaki terjedelmű, azt most hagyjuk.) Ha már itt tartunk, a kötelezettség okát sokan abban sejtik, hogy vannak gyártók, akik túlfeszültség-védelmet gyártanak, és hát nyilván nekik köszönhető ez a sokadik kolonc a nyakunkon.
Ne legyünk naivak (vagy szemérmesek), a gyártók már csak ilyenek, próbálják eladni a termékeiket. A túlfeszültség-védelmi eszközök gyártói azonban aligha tudták volna elérni a kötelezettség szabványba foglalását, ha nem szólnának műszaki érvek e mellett, és ha nem lett volna (az érveket alátámasztó) valós igény a védelem kialakítására. Mert hát azt sokan tapasztalják többé-kevésbé közvetlen módon, hogy a villám hatására a hálózatokon keletkező túlfeszültség-impulzusok képesek meghibásodást okozni a TV-készülékben, a LED-es világításban, a kazán vezérlésében – és folytathatnánk a sort hosszasan. Annak műszaki magyarázatát, hogy az új eszközök miért érzékenyebbek a túlfeszültségre, könnyen megtalálhatjuk a „downsizing”-ban, vagyis abban, hogy a különböző termékek gyártói a műszaki fejlődés, energiatakarékosság vagy egyéb célkitűzés miatt egyre kisebb méretű villamos/elektronikus készülékeket gyártanak. Ezekben egyre kisebb a (villamos) szigetelések mérete, és ez szükségszerűen azzal jár, hogy növekszik érzékenységük a túlfeszültségekkel szemben.
Csak hogy konkretizáljuk: aki továbbra is 100-as izzót használ odahaza, az talán joggal teszi fel a kérdést, hogy miért lenne szüksége túlfeszültség-védelemre. Aki átállt LED-es világításra, valószínűleg hamarabb belátja ezt. Ez persze úgy hangzik, mintha más gyártói csoportokra próbálnánk tolni a felelősséget, pedig valójában csak arra hivatott rámutatni, hogy a túlfeszültség-védelem előtérbe kerülése a bennünket körülvevő műszaki környezet változásának, ha úgy tetszik, a műszaki fejlődésnek a következménye. Jelen helyzetben ez a túlfeszültség-védelem malmára hajtja a vizet. Ha azonban majd feltaláljuk az erősáram vezeték nélküli továbbításának módját, akkor vége ennek a biznisznek.
Címkép: Az energiatakarékosság jegyében LED-re cseréltük az izzólámpákat? Rossz hírünk van: ezek sajnos érzékenyebbek a túlfeszültségre, mint az izzók.
Én majd kihúzom, az megvéd…
Az egyik leggyakoribb hozzáállás a témához. Hívjuk fel a figyelmet arra, hogy ez az álláspont nem vitatja a túlfeszültség-védelmi intézkedés szükségességét (mert hát akkor minek kellene „kihúzni”?), de elegendőnek tartja, ha a védelemre szoruló készülékeket „kihúzzuk a konnektorból”. Ez a megoldás kétségkívül hatásos, csakhogy sajnos nem minden védelemre szoruló készülék esetében alkalmazható. A legtöbben „védelemre szoruló készülék” alatt néhány, a szívükhöz közel álló készülékre, elsősorban a TV-re, esetleg számítógépre gondolnak, és ezek esetében valóban jól használható ez az intézkedés – feltéve természetesen, hogy a napi rutin részévé vált, hogy mielőtt elmennének otthonról, kihúzzák a hálózati csatlakozókat (nemcsak a „konnektorból”, hanem a koax-aljzatból is!).
A problémát azonban nem csak az jelenti, hogy egy váratlan zivatar meglepheti őket, ha a reggeli kapkodásban megfeledkeztek erről. A helyzet az, hogy a „védelemre szoruló készülékek” körébe tartozik számos olyan készülék is, amire ritkán gondolunk olyan vágyakozással, mint egy két méter képátlójú 8K TV-re. Pl. a mosógép (amely valószínűleg nem egy régi forgótárcsás típus, egy szem beépített villanymotorral), a mosogatógép, az elektromos főzőlap, hogy csak a háztartások jellemző alapfelszereltségét említsük. Folytassuk a sort a kazánokkal, klímaberendezésekkel és egyéb épületgépészeti rendszerekkel, amelyek egyre elterjedtebbek – és amelyek jellemzően fix hálózati csatlakozással rendelkeznek.
A felsorolt készülékek meghibásodása lehet, hogy érzelmileg kevésbé üt szíven bennünket, de legalább annyira bosszantó és költséges, mint ha a televízió ment volna tönkre. Arról nem is beszélve, hogy ezekkel a készülékekkel olyan helyeken is találkozhatunk, ahol folyamatos munkavégzés szükséges, és zivatar idején sem szüneteltethető használatuk: irodában, vállalkozásnál stb. Szóval maradjunk abban, hogy a dugaszolóaljzatból való kihúzás hasznos ugyan, de még a háztartásokban se hagyatkozhatunk erre, nemhogy egyéb létesítményekben.
Azért nincs beépített védelem minden eszközben, mert a gyártók spórolnak!
Teljesen igaz! Mármint az utóbbi része a kijelentésnek, vagyis hogy a gyártók spórolnak. De nem csak aljas haszonszerzés vezérli őket, hanem jogos műszaki megfontolások is. Az iménti felsorolásból kitűnik, hogy tulajdonképp minden fogyasztókészülék, amely elektronikát tartalmaz (és amely vezetékes hálózathoz csatlakozik), érzékeny a túlfeszültségre, és ebből jogosan adódik a kérdés, hogy akkor miért nincs beépített védelem minden eszközben? Ebben kétségkívül szerepe van annak, hogy egy túlfeszültség-védelemmel nem rendelkező terméket olcsóbb előállítani, mint amibe beépítik. Azt azonban meg kell említeni, hogy a termékszabványok minden villamos és elektronikus készülékre adnak meg zavartűrési követelményeket, és ebből fakadóan minden készülék vagy szerkezeti kialakításánál fogva, vagy beépített túlfeszültség-védelmi eszközök (jellemzően kisebb levezetőképességű varisztorok) révén rendelkezik egyfajta minimális túlfeszültség-védelemmel. Ami természetesen nem nyújt kielégítő védelmet minden esetre.
Mielőtt felháborodnánk ezen, gondoljunk végig néhány dolgot. A túlfeszültség-impulzusok nagysága (energiája) jelentős is lehet, és ha minden terméket a nagyobb zavarok elviselésére is alkalmassá szeretnénk tenni, akkor méretproblémákba is ütközhetünk.
Ezeket a túlfeszültség-védelemre szokásosan alkalmazott varisztorokat körülményes lenne beépíteni a LED-lámpába.
Felhozhatjuk szempontként azt is, hogy a túlfeszültség-védelmi eszközök, különösen a kisebb varisztorok idővel elhasználódhatnak, cseréjük szükséges lehet, ami szervizigénnyel jár. Márpedig az utóbbi évtizedekben nem arra ment a világ, hogy megkönnyítse a fogyasztókészülékek javítását. Ne hagyjuk figyelmen kívül azt sem, hogy a termékekbe beépített túlfeszültség-védelemnek is lenne költsége, és így nem biztos, hogy minden termékben kifizetve a (jobb, hatásosabb) védelmet olcsóbban megúsznánk a dolgot, mintha „központilag” alakítjuk ki. Folytathatnánk még az érvek és ellenérvek sorolását, de talán elég legyen annyit megállapítanunk, hogy a különböző termékekbe beépített – jelenleginél hatásosabb – túlfeszültség-védelemmel összességében valószínűleg nem járnánk jobban, és a műszaki érvek az egyes termékektől/készülékektől független, „központi” kialakítás mellett szólnak.
Nem jó semmire!
A kijelentés esetenként a „nekem volt beépítve, de mégis tönkrement a TV” tapasztalat kikristályosodott formája. Sajnos, a túlfeszültség-védelmi eszközök működőképességét, tehát hogy egyáltalán jók valamire, nagyon nehéz igazolni, mert a veszélyt jelentő túlfeszültség-impulzusok nem láthatóak, és a védelmi működés is észrevehetetlen formában történik: nem kezd visítani, mint a riasztó, amikor a szomszéd autóját próbálják feltörni, nem kapcsol le, mint a kismegszakító, ha zárlat van, és nem nyílik ki, mint a légzsák ütközéskor. Ráadásul a védelem tesztelésére sincs lehetőség, mint az áram-védőkapcsolóknál. (A tesztelhetőséget ne tévesszük össze az állapotuk ellenőrizhetőségével: előbbire nincs lehetőség, utóbbit viszont biztosítania kell a szabványos túlfeszültség-védelmi eszköznek.)
Arról, hogy egy zivataros napon jól működött a túlfeszültség-védelem, nagyon valószínű, hogy semmilyen információnk nem lesz, esetleg csak akkor, ha a szomszéddal beszélgetve kiderül, hogy nála – védelem hiányában – tönkrement ez-az. Ellenben ha bármely okból nem működik (mert pl. az előző zivatarnál elhasználódott a védelem, és mi elmulasztottuk az ellenőrzését), arról tudni fogunk – és elég bosszúsak leszünk. Ezért valóban szükség van bizalomra ahhoz, hogy elhiggyük, hogy a túlfeszültség-védelmi eszközök hasznosak is tudnak lenni. De ettől még a jól kiépített és rendszeresen ellenőrzött védelem lehet hatékony.
Száz százalékos védelmet nyújt!
Ez ugye a túlsó véglete az előbbi, „nem jó semmire” kijelentésnek, és azt a kimondott-kimondatlan elvárásunkat hivatott megválaszolni, hogy ha már kiadtunk sok pénzt a védelemért, akkor az nyújtson 100%-os biztonságot. Vagy legalább 99,99-et. Mert mit lehetne a 73-mal kezdeni? Hogyan döntsük el, hogy megéri-e egy olyan rendszert beépíteni, ami „csak” 73 (vagy 84, vagy bármennyi, de nem 100) százalékban képes védelmet nyújtani? Nehéz kérdés. Ne csodálkozzunk, hogy lesznek, akik bevállalják a 100-at, vagy – a dörzsöltebbek – a 99,99-et. Bármennyire vágyunk is rá, nem csak a túlfeszültség-védelmi rendszer hatékonyságát, de sok más egyéb védelmi intézkedés hatékonyságát sem lehet így értékelni.
Vajon mennyire hatékony a vagyonvédelmi rendszerünk? A vagyonvédelmi rendszer azért is jó példa, mert azt ugyanúgy egy-egy konkrét helyszínhez igazítva kell kialakítani, mint a túlfeszültség-védelmi rendszert. Mivel a komplett rendszer hatékonyságát nagyon sok fizikai tényező (túlfeszültség-védelemben: a védelmek műszaki paraméterei, a védelmek és a védett készülékek kölcsönös helyzete, a vezetékek nyomvonalkialakítása stb.) befolyásolja, a védelem egészének hatékonysága nincs közvetlen kapcsolatban a védelem kialakításához felhasznált egyes eszközök (termékek) hatékonyságával. Ezért nem lehet azt mondani, hogy ha van egy olyan túlfeszültség-védelmi eszközünk, amelyet (a legalacsonyabb villámvédelmi szint, LPL IV esetén) a villámok 95 százalékára méreteztünk, akkor ahol ezt a terméket építjük be, ott a védelmi rendszer egésze is a villámok 95 százalékával szemben nyújt védelmet. De akkor mennyi? Nem tudjuk. Azt azonban nyugodtan állíthatjuk – számszerűsítés nélkül –, hogy bár a leggondosabban kiépített védelem sem teljesít 100%-ot, a jól kiépített védelem az esetek döntő többségében hatásos. De vajon mit jelenthet a „jól kiépített” védelem?
Csak a koordinált túlfeszültség-védelem jó, a többi nem ér semmit!
Vagy fordítva: nekem van a hosszabbítóban, az megvéd. Az említett két kijelentés a védelem kialakításának a két végletét hivatott jelképezni, vagyis kb. a full extrást és a gagyit. Bármennyire szívesen vágnánk is rá erre egy egyszerű választ, ha a szakszerűségnek akár csak a látszatát szeretnénk fenntartani, akkor kénytelenek vagyunk egy kicsit jobban belemászni a témába. Kezdjük a végén – szó szerint! A túlfeszültség-védelmet biztosító „hosszabbítók” (elosztók) jellemzően T3 típusú túlfeszültség-védelmi eszközt tartalmaznak. Ez a T1–T2–T3 típusokba sorolt védelmek közül a legkisebb levezetőképességűt jelenti. Ez a kis levezetőképességű védelem több, mint a semmi, de csodákat ne várjunk tőle.
A túlfeszültség-védelem arra az elvre épül, hogy a vezetett túlfeszültség-impulzusok a külső hálózatok irányából érkeznek, és energiájukat a T1, T2 és T3 típusú védelmi eszközök lépcsőzetesen csökkentik olyan nagyságúra, amit a végponti fogyasztókészülékek még képesek elviselni. Ha ebből a rendszerből kivesszük a sor elejét, a T1 és T2 típusú védelmet, akkor a túlfeszültség-impulzusok teljes energiáját a T3 típusú védelemnek kellene elviselnie – amire nem képes, hiszen nem erre tervezték. E magyarázat révén úgy tűnhet, hogy kár lenne szaporítani a szót, tényleg csak a koordinált túlfeszültség-védelem a nyerő. Azért ebben ne legyünk biztosak.
Azzal mindenképp egyet kell értenünk, hogy a védelem kiépítésének akkor van értelme, ha az az elején kezdődik. Manapság ez egy T1+T2 védelmi eszköz beépítését jelenti a főelosztóba, mert tisztán T1-esek jószerével már nincsenek. A korszerű T1+T2 védelmi eszközök nagyon jó műszaki paraméterekkel rendelkeznek, ennél fogva – kisebb épületekben – elég hatékony védelmet képesek nyújtani abban az esetben is, ha más védelmi eszköz nincs beépítve. Ha tehát „jó” túlfeszültség-védelem alatt arra gondolunk, hogy minden fogyasztónak T1-T2-T3 védelemmel kell rendelkeznie, máskülönben a védelem „nem ér semmit”, akkor nincs igazunk. Abban a tekintetben azonban helyes a megközelítés, hogy a védelem hatékonysága összefüggésben van a védelem kiépítettségével, vagyis azzal, hogy az épület villamos berendezésének mely pontjain és milyen túlfeszültség-védelmi eszköz van beépítve. Emiatt a „jól kiépített” védelem általában úgy épül fel, hogy a tápponton beépített (T1+T2 típusú) túlfeszültség-védelmi eszközt egyes, a tulajdonos által fontosabbnak ítélt végponti fogyasztók előtt T2 vagy T3 típusú túlfeszültség-védelmi eszköz egészíti ki. És nem csak az energiaátviteli hálózaton…
Egy társasházi lakás túlfeszültség-védelmének kialakítása. A régebbi építésű társasházakban a védelmet lakásonként is ki lehet alakítani. Ilyenkor az alapszintű védelem beépítése a lakás főelosztójába és – amennyiben a kommunikációs hálózat koax vezetéken vagy sodrott érpáron csatlakozik – a kommunikációs hálózat csatlakozási pontján javasolt.
Csak az erősáramon jön a túlfeszültség!
Sokan úgy vélik, túlfeszültség-impulzus csak az energiaátviteli (kisfeszültségű, erősáramú) hálózaton terjed, ezért védekezni is csak az energiaátviteli hálózaton kell. Sajnos nem. A fizikai törvények ugyanúgy vonatkoznak minden vezetőképes (fémvezetős) hálózatra, és teljesen mindegy, hogy a vezetőképes hálózat vizet, gázt, levegőt vagy elektromos áramot szállít, és – utóbbinál maradva – az elektromos áram a vasaló működtetését vagy internetkapcsolat biztosítását szolgálja. Ezen hálózatok mindegyike esetében gondoskodni kell a túlfeszültség-védelemről, a potenciálkiegyenlítés részeként. Más kérdés, hogy a gépészeti (fém) csővezetékek „túlfeszültség-védelme” egy darab földelő vezetékkel elintézhető. Az elektromos áramot vezető hálózatoknál ez a közvetlen földelés érthető okokból nem alkalmazható, ezért ezeket túlfeszültség-védelmi eszközökön keresztül kell földelni.
A lényeg azonban az, hogy a túlzott feszültségkülönbségek kialakulása csak akkor akadályozható meg, ha minden vezetőképes hálózat feszültségét egy közös referenciaponthoz (ez általában a helyi földpotenciál) kötjük, és a feszültség növekedését ehhez a referenciaponthoz viszonyítva korlátozzuk. Ebből következően a fémvezetős telekommunikációs hálózatokkal ugyanúgy kell eljárni, mint az erősáramú hálózatokkal: az épület táppontján túlfeszültség-védelmi eszközön keresztül földelni kell, és – megint csak hasonlóan az erősáramú hálózatokhoz – szükség esetén „koordinált” védelmi rendszert kell kiépíteni. Abba itt ne menjünk bele, hogy ez a koordináció a kommunikációs hálózatokon milyen bonyodalmakkal jár, elég legyen annyi, hogy ezeken a hálózatokon is gondoskodni kell a túlfeszültség-védelemről, legalább azon a ponton, ahol az épület a külső (közcélú) hálózathoz csatlakozik. (A rend kedvéért jegyezzük meg, hogy ez a szabály természetesen nem vonatkozik az optikai átvitelt használó hálózatokra, csak a koaxiális vagy sodrott érpárt használó, fémvezetős hálózatokra.)
Csak egyszer működik, utána ki kell dobni?
Nem. A túlfeszültség-védelmi eszközöket több impulzus levezetésére tervezik. A szabványossági termékvizsgálatok során – a termék jellegétől függően – néhányszor 10 impulzussal terhelik a védelmi eszközöket. Lényeges, hogy az impulzusok nem minden termék esetében egyformák, hanem igazodnak a gyártó által megadott műszaki jellemzőkhöz: így a gyártó által 5 kA-es levezetőképességű túlfeszültség-védelmi eszközt 5 kA-rel, a 20 kA-est pedig 20 kA-rel fogják vizsgálni. (Ebből következően a különböző gyártók azonos, például T2 típusú túlfeszültség-védelmi eszközei eltérő levezetőképességűek lehetnek, de ez nincs ellentmondásban azzal, hogy mind „szabványos”.) Utóbbi nyilván jobban bírja majd a gyűrődést, és – jellemzően – nagyobb valószínűséggel nyújt majd megbízható védelmet (bár a védelem minőségét önmagában a levezetőképesség nem határozza meg). Amennyiben a túlfeszültség-védelmi eszköz nagyobb igénybevételnek van kitéve, mint amire tervezték, tönkremehet, akár az első működéskor – ezért is lényeges, hogy a megfelelő helyre a megfelelő műszaki paraméterű védelem kerüljön be.
Persze a néhány tucat vizsgálóimpulzus sem tűnik soknak. Egy-egy zivatar során simán lehet 5-6 közeli villámcsapás, és ebből az következne, hogy a védelem egy zivatarszezonnál aligha bír többet. Szerencsére, a tapasztalatok azt mutatják, hogy a túlfeszültség-védelmi eszközök élettartama általában bőven meghaladja a 10-15 évet. Az ellentmondás két dologgal oldható fel. Egyrészt az igaz, hogy a termékszabvány megadja, hogy a túlfeszültség-védelmi eszközt hány impulzussal kell vizsgálni, de ez csak egy minimum, és a vizsgálati tapasztalatok alapján a túlfeszültség-védelmi eszközök ennél jóval többet bírnak – csak ez nem publikus adat. Másrészt a túlfeszültség-védelmi eszközök túlméretezettek a ténylegesen előforduló impulzusokhoz képest. Ezért ha a megfelelően kiválasztott típusok szakszerűen vannak beépítve, és a védelem működőképességét rendszeresen ellenőrizzük, akkor nagyon hosszú időn át képesek hatásos védelmet biztosítani, és ez idő alatt nagyon sokszor fognak „működni”.
Miután működött, vissza lehet kapcsolni?
Először is tisztázzuk: a túlfeszültség-védelmi eszközök működése fizikai felépítésükből következően olyan, hogy a túlfeszültség „levezetésének” folyamata magán a túlfeszültség-védelmi eszközön nem észlelhető, erről jelzést nem ad (és ezért nem tesztelhető, amint azt fentebb már leírtuk). Tehát nem olyan, mint egy kismegszakító, ami a hibára kiold, a hibát követően pedig visszakapcsolható. Ha a túlfeszültség-védelmi eszközök túlterhelődnek vagy elhasználódnak, akkor olyan állapotváltozás zajlik le bennük, ami miatt végérvényesen tönkremennek, és cseréjük, vagy – ha felépítésük olyan – betétjük cseréje szükséges. (Ezt az állapotváltozást jelzik a túlfeszültség-védelmi eszközök.)
Nem szabad ezt azzal a szituációval összekeverni, amikor a túlfeszültség-védelmi eszköz működését egy (vele azonos impulzus-áramúton lévő) túláramvédelmi eszköz, jellemzően kismegszakító működése kíséri. Ennek két oka lehet: vagy azt jelzi, hogy a túlfeszültség-védelmi eszköz tönkrement, vagy pedig azt, hogy a túlfeszültség-védelem kialakítása nem egészen helyes. Akárhogy is, ilyen esetben nem a túlfeszültség-védelmi-eszköz, hanem egy másik készülék visszakapcsolhatóságáról beszélünk. A túlfeszültség-védelmi eszközökben egész egyszerűen nincs mit visszakapcsolni.
Minden túlfeszültség ellen véd!
Bárcsak úgy lenne! A túlfeszültség-védelmi eszközök, a mindössze 1-2 ezredmásodpercig tartó, de néhány ezer volt csúcsértékű impulzusok ellen képesek hatékony védelmet nyújtani. Ilyen impulzusok jellemzően villámok hatására keletkeznek, de kísérhetik a kapcsolási jelenségeket is (amikor például zárlat miatt kiold egy túláramvédelmi eszköz). A hálózatokon azonban más fizikai jellemzőkkel leírható túlfeszültség-zavarok is előfordulnak, például kisfeszültségű hálózaton az N-vezető és a fázisvezető felcserélése, azaz hibás kivitelezés miatt. Az ilyen zavarokkal szemben a túlfeszültség-védelmi eszközök nem képesek hatékony védelmet biztosítani, mert nem ez a rendeltetésük. (Ezzel kapcsolatban részletesen lásd a VL 2020/7-8. számában megjelent Mire jó a túlfeszültség-védelmi eszköz? című cikket.) A villám- és kapcsolási eredetű túlfeszültségek előfordulási gyakorisága azonban nagyságrendekkel nagyobb, mint az egyéb túlfeszültségeké, így nem állíthatjuk, hogy ez a körülmény megkérdőjelezi a túlfeszültség-védelmi eszközök alkalmazásának létjogosultságát.
Hát ez az egész nagyon homályos!
Igaz, ami igaz, a túlfeszültség-védelmet övezi némi bizonytalanság, és nem véletlen, hogy a fentebb sorra vett néhány tévedéssel még szakmai körökben is találkozhatunk. Sajnos, a bizonytalanság szükségszerű egy olyan jelenség esetében, amelynél a zavar forrása (a villám) csak statisztikai jellemzőkkel írható le, ráadásul a zavar terjedése, vagyis az a fizikai kapcsolat, ami fennáll a zavar forrása és a zavart berendezés között annyira bonyolult, hogy pontos következtetésekre – legalábbis a hétköznapi gyakorlat szintjén – nem ad lehetőséget, akkor sem, ha elméleti síkon ez a kapcsolat teljesen egzakt. Gyakran hajlunk arra, hogy az efféle bizonytalanságot indokolatlanul a „komolytalan” jelzővel illessük, mint ahogy az is előfordul (nem csak a túlfeszültség-védelemben), hogy egyesek a szélhámosságig kihasználják ezt a helyzetet. Mindezek ellenére be kell látnunk, hogy a túlfeszültség-védelem előtérbe kerülése óhatatlan következménye a műszaki fejlődésnek, és rákényszerülünk arra, hogy foglalkozzunk vele.
