Mi folyik a vezetékben?

Esti mese villanyszerelő apukák gyermekeinek

2023. március 10. | VL online |  3734 |

Te és a természettudományok – mesés történetek (TETT) címmel került kiírásra egy mese- és novellaíró pályázat, amire 2022-ben közel nyolcszáz pályaművet küldtek be gyerek meseírók. Az egyik novella felkeltette érdeklődésünket, hiszen egy elektron romantikus kalandjáról szól. A villamosság témakörében írt mese a 13 éves Szilágyi Emese „Mi folyik a vezetékben?” című alkotása, amit most megosztunk az olvasóinkkal is.

Kifejezetten értékesnek tartjuk ezt a pályázatot, hiszen képes egész fiatal korban kialakítani kötődést a természettudományok, jelen esetben a fizika iránt. Az épületvillamosság alapjait már gyermekkorban meg lehet szerettetni a legifjabb generációval, és egy mese nem csak az íróját készteti a fizikai alapismertek megszerzésére, de az olvasóit is játékos formában oktatja.

A díjak és könyvjutalmak mellett a zsűri által legjobbnak ítélt 113 mesét illeti meg a következő TETT-mesekönyvben való megjelenés dicsősége is.

Következzen végül a rövid novella, amit ajánlunk jó szívvel minden villanyszerelő apukának a következő estimese-olvasáshoz:

Mi folyik a vezetékben?

Nagy sebességgel száguldottam a pozitív pólus felé. Nem voltam egyedül, rengeteg másik elektron is menekült a negatív oldalról. Bár kívülről nem tudnám megmondani melyik vagyok én. Mind ugyanúgy néztünk ki.

A vezeték, amelyben áramlottunk egy cseppet szűkös volt. Jobbról-balról nekem csapódott néhány töltés, és még elnézést sem kértek. Mondhatom, a napelem, ahonnan jöttem jóval kényelmesebb volt. Jelenleg is oda tartottam.

Elszántan haladtam a pozitív sarokba, amikor is figyelmes lettem rá, hogy az előttem áramló elektronok lelassulnak.

– Te, elektron! Látod mi történik? – kérdeztem az előttem vánszorgó töltéstől, és a nyakamat nyújtogatva próbáltam átlátni a tömegen.

– Egy elágazáshoz érkeztünk – felelte unott hangon. Sosem érkeztem még elágazáshoz. Izgatottan fürkésztem a többieket. Volt, aki lekanyarodott a mellékágra, de akadt, aki folytatta az útját előre. Tanácstalanul haladtam a többiek után. Fogalmam sem volt merre tovább.  Falfehér arccal találtam magam a mellékág előtt.

– Most vagy soha! – gondoltam magamban. Ebben a pillanatban valaki megragadott, és magával rántott az elágazáson. Az unott kis töltés volt az. Újra sebesen haladtunk előre.  Egymáshoz nyomulva áramlottunk.

– Erre gyorsabb -– magyarázta nekem. A pozitív pólushoz tartasz, ugye? – kérdezte kíváncsian. A hangjából ítélve már nem unatkozott.

– Azt hiszem – vontam vállat.

– Nem vagy benne biztos? – csodálkozott. Meg kellett fontolnom, hogy csevegjek-e ezzel az ismeretlennel, de arra jutottam segített nekem, és unatkoztam is egy ideje ebben a keskeny vezetékben.

– Elvesztettem valakit. – kezdtem bele. Tudod, régen volt egy elektronpárom. A megszámlálhatatlan töltés közül az egyetlen volt, aki számomra különleges. Együtt laktunk a napelem negatív pólusában. Sosem éreztem magam egyedül, amikor velem volt. A töltés kedvesen rám mosolygott – Sajnos hatalmas tragédia történt. Múlt éjszaka, mikor valaki felkapcsolta a villanyt, a szerelmem se szó, se beszéd útra indult. Egyedül az idegen, hátborzongató áramkörben. Fogalmam sincs hol lehet, elragadták tőlem. – egy könnycsepp gördült le az arcomon – én pedig bent ragadtam az áramforrásban.

Néma csendben száguldottunk előre. Néha hozzám csapódott, vagy súrolta az oldalamat, de egy szót sem szólt. Mély levegőt vettem.

– Azt remélem a pozitív pólusban találkozhatom vele.

– Úgy lesz – mosolygott rám bíztatóan. Az utunk további részében nem beszélgettünk többet.

Hosszú fárasztó utat tettünk meg, amilyet születésem óta még sose. Nem ütköztünk több elágazásba, se dugóba nem szorultunk. Ügyesen szlalomoztam a ténfergő elektronok közt, és csak a cél lebegett a szemem előtt.  Legközelebb ő törte meg a csendet.

– Remélem, készen állsz? – mondta. 

– Mire? – csodálkoztam el. Nem kaptam rá választ. Valami készült előttünk. Ez nem lehetett a napelem pozitív töltése. Kizárt. A képzeletemben az egy sokkal szebb hely. A feszültség a tetőfokra hágott.

Mindahányan nekicsapódtunk valaminek. Az óriási fényességhez nem volt hozzászokva a szemem. Hiába vonszoltam magam előre, lassan és fájdalmasan vonaglottam.

– Mi történik? – kérdeztem zokogva.

– Megérkeztünk a villanykörtébe. A fogyasztó ellenáll nekünk. – felelte a töltés. – Tarts ki! Hamarosan visszaérünk a vezetékbe. – bíztatott. Rosszabb volt, mint megszületni. De legalább a szemem lassan hozzá szokott a vakító világossághoz. Körül kémleltem. Mellettem az elektronok szinte lángra kaptak. Na, de alattam. Alattam egy szoba terült el, amelyet betöltött a villanykörtéből sugárzó fény. Két kisgyerekek építőkockázott, a lámpa alatt kiterített szőnyegen. Két kislány volt. Szőke buksijukon megcsillant a lámpa meleg fénye. Mellettük egy karosszékben ringatózó öregember újságpapírját világítottuk meg. Vele szemben az ő emberpárja szorongatott a kezében egy gombolyagot, amiből 2 kötőtű segítségével pihe-puha sálat varázsolt az unokáinak. Majd hirtelen minden fájdalmam megszűnt.

Visszatértünk a vezetékbe. Minden porcikám remegett, a szobácska kámforrá vált, és újra vaksötétben cikáztam a napelem pozitív pólusa felé.

– Minden rendben? – tudakolta az elektron.

– Sosem láttam még ilyen szépet – szipogtam sokkos állapotban. A töltés felnevetett.

– Hát barátom, innen egyenes az út a te elektron párodhoz. – Ezt hallva olyan melegség töltött el, hogy majd’ kiugrottam a bőrömből. Csupán egy karnyújtásnyira volt. Nekem is olyan szép otthonom lesz, mint azoknak a gyerekeknek ott a szobában. Soha többé nem eresztem a páromat. Talán majd ez a töltés is meglátogat minket néha. Igazán megkedveltem őt. Rápillantottam egy másodpercre. Nyugodtnak tűnt. De nem csak ő. Minden kis elektron körülöttünk elégedett mosollyal az arcán áramlott a vezetékben.

– Ne lepődj meg! Az érkezés előtt még van egy utolsó elágazás. – tájékoztatott a töltés. – Csak kövess engem. – bólintottam. Szereztem már rutint benne, a legkevésbé sem tartottam tőle. Hamarosan ideje volt kanyarodni. Nem vesztettem szem elől az elektront. Amint fordultam össze futottunk a többi töltéssel, akik a hosszabb utat választották.  Épphogy nem ugrott ki a szívem a helyéről izgalmamban. A létező legmagasabb sebességre kapcsoltam. Célegyenesben voltunk, és…

Le kellet fékeznem. Egy porcikám se rezzent. Kétségbe esetten kapkodtam a tekintetemet, magyarázatot kerestem. Csak egy létezett. Lekapcsolták a villanyt.

Érdekesség

---