A Trianon utáni Magyarországon az ipar siralmas helyzetben volt, melyet a nyersanyagok hallatlan ára, a szén- és olajhiány jellemzett, szinte csodálatosnak tűnik, hogy volt olyan magyar vállalat, amely nemcsak a békebeli vagy háborús termelés arányait érte el, hanem hihetetlen mértékben emelkedett azok fölé.
A Tungsram Magyarország egyik legrégebbi és legrangosabb márkaneve volt, az Egyesült Izzólámpa és Villamossági Rt. védjegye, amit Aschner Lipót, a vállalat vezérigazgatója jegyeztetett be 1909-ben. Az Egyesült Izzó kebelében megszületett Európa első ipari kutatóintézete neves tudósokkal, s itt gyártották az első wolframszálas izzót és az első kriptonégőt is.
A Nagy Háború után a világ izzólámpaszükséglete több mint négyszerese volt a termelésnek, és Amerika, amely a háború előtt a nyugat-európai országokat is ellátta, 1920-ban már saját szükségleteit is épphogy fedezni tudta. Anglia importra szorult, az európai szükségletet a holland és a német ipar fedezte, de csak részben, mert Franciaország, Olaszország, Csehszlovákia és Svájc az osztrák és magyar iparra volt utalva, melyeknek még a Balkánt is el kellett látniuk. A Tungsram napi 40 000 izzólámpát gyártott abban az időben, amelynek háromnegyed része Franciaországba, Olasz-országba, Svájcba, Jugoszláviába, Cseh-szlovákiába, Romániába, Bulgáriába, Törökországba és Kisázsiába került. Az évi termelés 13-14 millió db izzó volt, és hallatlan nyereség keletkezett.
1924-ben a Phoebus izzólámpa-kartell üzleti manővereként a General Electric felkérésre fölvásárolta a Just-izzó részvényeit, amely nem volt kartelltag, majd azonnal átadta a Tungsramnak, amely cég kartelltag volt. A villanykörte ára pedig egyszeriben 9 koronával megdrágult. A klasszikus metaforával élve, a nagyhal megette a kishalat. Ez a kapitalizmus pallosjoga, és a Tungsram élt is ezzel a jogával. Új vállalkozások pedig ezen a szakterületen nemigen alakulhattak a speciális tudással rendelkező, elsőrangú szakemberek hiánya miatt, anélkül pedig izzólámpa-gyártásba kezdeni reménytelen vállalkozás lett volna.
A tapasztalat már a világháború előtt megmutatta, hogy bármilyen technológiával gyártják is a wolframszálat, az tönkremegy, ha tömegének kb. 10%-a elpárolog. A vákuumlámpa élettartamát ez a folyamat szabja meg. Felismerték annak szükségességét, hogy a gyártási folyamat során az üvegfelületről az adszorbeált gázokat valamilyen módon eltávolítsák. Ezt hevítéssel és elszívással végezték, a kész lámpában maradó kb. 0,001 Hgmm nyomású gázmaradékot pedig ún. getteranyagokkal, pl. az első bekapcsolás alkalmával az izzószálról elpárologtatott 0,1-0,2 mg vörösfoszforral megkötötték. Régóta ismert volt, amire Millner Tivadar „Az elektromos világítás kémiai problémái” című tanulmányában rámutatott, hogy a testek párolgási sebességét a védőgáz erősen csökkenti. Ezért ha a vákuumlámpát alkalmas gázzal megtöltjük, és izzószálát légüres tér helyett gáztérben hevítjük, az izzószál hőmérsékletét és ezáltal fényerejét a lámpa élettartamának csökkenése nélkül lényegesen emelhetjük. 1913-ban Irving Langmuirnak sikerült olyan gáztöltésű wolframspirális lámpát szerkeszteni, amelynél az izzószál magasabb hőmérsékletével elért energianyereség nagyobb, mint a gáz hőelvezetése által okozott veszteség – ez pedig gazdaságosabb, mint a legjobb vákuumlámpa. Emellett a 2400 ˚C-on izzó wolframszál fénye szép fehér. Az első gáztöltésű lámpákba nitrogént, később argont töltöttek. Az izzó wolframszállal szemben a nitrogén és az argon is kémiailag közömbösek, mégis sokáig a 10% nitrogén, 90% argon összetételt alkalmazták. Erre azért volt szükség, mert a tiszta argonban könnyen megindul az ívkisülés. Az 1920-as években rendelkezésre álló wolframanyagból gyártott spirális izzószálak magasabb hőmérsékleten megnyúltak, ami a sugárzó felület növekedését, ezáltal fokozottabb hűtést eredményezett. 1927-ben Millner Tivadar és Tury Pál különleges adalékolással előállított, durvább kristályszerkezetű wolfram-anyagból állították elő az alaktartó, „belógásmentes” spirálokat, amely fejlesztés a továbbiakban úgy a fényforrások, mint az elektroncsövek gyártása terén forradalmi előrelépést jelentett.
1. kép: Duplán csavart wolfrframszál
Az 1930-as években Bródy Imre és kutatócsapata rájött, hogy a fényhasznosítás és az élettartam tovább javítható, ha az izzólámpa búráját argon helyett kriptongázzal töltik fel. Az élettartam 1000 üzemóránál hosszabbra növelése azonban a Phoebus-féle titkos kartell-megállapodás miatt nem volt cél, ezért a további kutatások inkább a fényhasznosítás javítását és a gyártási költségek csökkentését célozták. A kriptongázos technológiát 1930-ban szabadalmaztatták, míg az első kriptonlámpát az 1936-os Budapesti Ipari Vásáron mutatták be. Bródy Imre kifejlesztette a kriptongáz levegőből történő kinyerésének ipari technológiáját is.
2. kép: Tungsram reklámok az 1930-as évekből
A rádiócső-kutatás és -fejlesztés volumene hamar felnőtt a fényforrásokéhoz. Az elektroncső-kutatás első komoly eredményei már az 1920-as évek végén mutatkoztak (főleg a katódkutatás területén), de a kutatás szempontjából sokkal inkább magára volt utalva, mint az izzólámpagyártás. Az elektroncső-gyártás beindításakor semmiféle külföldi tapasztalatcserére nem volt lehetőség. Az elektroncső-kutatásban résztvevő szakembereknek mindent a saját erejükből kellett megteremteni, és mindezt a legintenzívebb és legkönyörtelenebb szabadalmi harcok közepette. A báriumkatód az Egyesült Izzó önálló kutatási eredménye volt, amelynek alkalmazásával az 1920-as évek végén az Egyesült Izzó elektroncsövei a világ legjobb elektroncsövei voltak, azokkal legfeljebb csak a Philips termékei vehették fel a versenyt. A német Telefunken cég nyolc éven keresztül az Egyesült Izzó bárium-katód szabadalma alapján gyártotta csöveit, és ennek volt köszönhető, hogy a cég a konkurenciaharcban nem roppant össze, hanem a redukciós bárium-katód szabadalom ellenében jogot kapott a nélkülözhetetlen kulcsszabadalmak, mint pl. a Schottky-szabadalom hasznosítására. Az elektroncső-gyártás 1933-ig sehonnan semmiféle segítséget nem kapott, és a kutatásban résztvevők kizárólag saját tudásukra, leleményességükre, invenciójukra voltak utalva, akik a magukra utaltságukban alapvető műszaki problémákat oldottak meg a nagy külföldi laboratóriumokkal egyidőben, gyakran őket túlszárnyalva és megelőzve.
3. kép: „TUNGSRAM rádiócső, dupla spirállámpa – Mindenkinek legyen, ha nincs, akkor vegyen.” Elektroncsövek az Egyesült Izzóból, és egy fülbemászó szlogen az 1930-as évekből. (radiomuseum.hu)
Bár az elektronikus képátviteli fejlesztések során az Egyesült Államok, Anglia, Németország és Franciaország viselte a vezető szerepet, de az Egyesült Izzólámpa és Villamossági Rt. is bekapcsolódott a rövidhullámú távolbalátással kapcsolatos kísérletekbe. A gyár mérnökét, Mihály Dénest (1894-1953) már fiatalon foglalkoztatta a távolbalátás problémája. 1919-ben ő hozta létre a Telehornak nevezett szerkezetet, amely alkalmas volt állóképek közvetítésére. 1929. március 8-án a Berlin-witzlebeni rádióállomásnak a világon elsőként sikerült szobában ülő személyek képét mesterséges fényforrás nélkül közvetítenie, és később az ő találmánya segítségével történt a képátvitel a berlini olimpián is 1936-ban.
4. kép: Képernyőfotók a TUNGRAM által készített televízió prototípusáról (ismeretlen szerző felvétele 1937. május 12-én.)
Az Egyesült Izzóban berendezett laboratóriumban az első képátvitel alkalmával Walt Disney Miki Egér figuráját továbbították egyik szobából a másikba, 1937-ben.
A Villanyszerelők Lapja egy havi megjelenésű épületvillamossági szaklap, amely nyomtatott formában évente 10 alakommal jelenik meg. A VL elsődlegesen a villanyszereléssel, épületvillamossági kivitelezéssel foglalkozó szakembernek szól, de haszonnal olvashatják üzemeltetők, karbantartók, társasházkezelők és mindenki, aki érdeklődik a terület újdonságai, előírásai, problémái és megoldásai iránt.
A VL előfizetési díja egy évre 9950 Ft, amelyért 10 lapszámot küldünk postai úton. Emellett az előfizetőink pdf-ben is letölthetik a legfrissebb lapszámokat, illetve korlátlanul hozzáférhetnek a korábbi számok tartalmához is, így 20 évnyi tudásanyagot vehetnek bírtokba.
