Biztonságtechnika

A kamerás rendszerek rögzítőiről

2010/11. lapszám | Sonkoly Zoltán Guba Zoltán |  3649 |

Figylem! Ez a cikk 14 éve frissült utoljára. A benne szereplő információk mára aktualitásukat veszíthették, valamint a tartalom helyenként hiányos lehet (képek, táblázatok stb.).

Az elmúlt lapszámban a biztonságtechnikai cikksorozatunkban a kamerás megfigyelőrendszerek tárgyalását kezdtük meg. A jelen alkalommal – a kamerák alapvető paramétereinek áttekintése után – ezen rendszereszközök másik kitüntetett komponenseit, a rögz...

Az elmúlt lapszámban a biztonságtechnikai cikksorozatunkban a kamerás megfigyelőrendszerek tárgyalását kezdtük meg. A jelen alkalommal – a kamerák alapvető paramétereinek áttekintése után – ezen rendszereszközök másik kitüntetett komponenseit, a rögzítőket mutatjuk be.

Először is, minden leendő telepítő figyelmébe kell ajánlani azt a jelenleg is hatályos előírást, miszerint közterületen (például utcán, köztereken, üzletekben, társasházi közlekedőkön stb.) csak akkor helyezhető el videokamerás megfigyelőrendszer, amenynyiben erről megfelelő tájékoztatást tesznek nyilvánossá. Ez vonatkozik azokra a kamerarendszerekre is, amelyek ugyan magánterületen kerülnek felszerelésre, de látómezejükbe közterület, illetve annak egy részlete is beletartozik. Sajnos erről nagyon sok telepítő, illetve megrendelő megfeledkezik, pedig súlyos jogi következményekkel járhat ez a figyelmetlenség. A korábbi, VHS-alapú rögzítéstechnikához viszonyítva ma már forradalmi technológiai változások mutatkoznak az elektronikus vagyonvédelem eme szegmensében is: a kamerákból nyert információk rögzítése teljes egészében digitális módon történik, legyen szó akár analóg, akár IP-kamerákról.

Az előbbi termékcsoportra koncentrálva kijelenthető, hogy két alapvető kategóriába sorolhatók a rögzítők: egyfelől vannak a számítógépbe szerelhető, ún. kártyás rögzítők, másfelől pedig a hagyományos DVD-lejátszókra és -rögzítőkre emlékeztető, ún. „stand alone” eszközök. Jelenleg ez utóbbiak számítanak a legelterjedtebbeknek, elsősorban alacsony áramfelvételük, kompakt kiszerelésük és működési autonómiájuk miatt. Könnyen belátható ugyanis, hogy ma már egy átlagos számítógép áramfelvétele is 300-400 W közé esik, míg a „stand alone” eszközök fogyasztása maximum 30-40 W. Ha meggondoljuk, hogy ezek az eszközök lényegében folyamatosan üzemelnek, a fellépő energiakülönbség bizony tetemes öszszeget tehet ki. Arról nem is beszélve, hogy ezek „célszerszámok”: azaz kifejezetten a kamerák által továbbított információk dekódolására és rögzítésére szolgálnak, míg egy számítógépet számos más funkcióra is igénybe veszünk, így internetezésre, ügyintézésre, játékra stb. A PC-knél gyakran előfordul a „kék halál”, az operációs rendszer összeomlása vagy instabilitása, ami természetesen végzetes hatással van a rögzítőre is, arról nem is beszélve, hogy fejlett, biztosan kompatibilis, tehát drága alaplapot, biztonságosan üzemelő tápegységet kell a számítógépbe beépíteni. Az adatok helyreállítása pedig ismételten jelentős összeget emészthet fel.

Ugyanakkor azt sem szabad elhallgatni, hogy a PC-kártyák sokkal erősebb szoftvertámogatással rendelkeznek: a „stand alone” készülékek nem frissíthetők, azzal a kodek- és szoftvercsomaggal üzemelnek élettartamuk során, amit a gyártók eredetileg rájuk telepítettek.

 

Ennek ellenére, miként fentebb kiemeltük, a költségtakarékosság, a megbízhatóság és az egyszerűség miatt a stand alone termékeknek nyílt tágasabb piac az elmúlt időszakban. A rögzítők jellemzésénél első helyen ki kell emelni a csatornák számát: ez tulajdonképpen azt jelenti, hogy hány kamera csatlakoztatható a rögzítőhöz, milyen kiterjedt kamerarendszer kiszolgálására képes az eszköz. Ha felütünk egy prospektust, láthatjuk, hogy általában ez az első paraméter, amivel jellemzik az adott terméket. Sőt, általában nem csak a video-, hanem az audiobemenetek számát is feltüntetik. Tudni kell, hogy ez ma már minimum 4, 8 vagy 16 csatornát ölel fel mind a video-, mind pedig az audiocsatornák vonatkozásában. A csúcstermékek ma már 32 csatornával rendelkeznek. A berendezéseken természetesen további adatközlésre szolgáló kimeneti csatornák is rendelkezésre állnak. Fontos további paraméter az, hogy a rögzítők milyen képtömörítés megvalósítására alkalmasak: a különböző gyártók mind-mind kidolgoztak olyan ún. kodekeket, amelyek azt biztosítják, hogy minél jobb minőségű képek minél nagyobb mennyiségben legyenek rögzíthetők. Ma az egyik legfejlettebb ilyen kodek a standardnak számító H.264-es tömörítési eljárás, de emellett számos más protokoll is hozzáférhető a piacon.

A fent említett tulajdonképpen egy szabvány, amely 2,3 megapixelig alkalmazható, e felett már valóban egyedileg fejlesztett eljárásokkal kell dolgozni. (Érdemes azt tudatosítani, hogy a szabványon belül is lehetnek olyan eltérések, amelyek a felvételek minőségi eltérését involválhatják.) Külön kell szót ejteni a rögzített képek másodpercenkénti számáról (fps), illetve a képpontok számát meghatározó paraméterekről. Általános szabály az, hogy minél több képpontból áll össze a kép, annál kisebb a másodpercenként rögzített képek száma: ha magasabb az adott készülék fps-száma, akkor értelemszerűen kisebb lesz a rögzített képeket alkotó pontok száma.

Például a CIF a 352x288-as felbontást öleli fel, a HD1 a 720x288-ast, a D1 pedig a 750x576-ast: nyilvánvalónak tűnhet fel, hogy adott adatmennyiség rögzítése esetén prioritást kell meghatározni annak vonatkozásában, hogy kevésbé éles képből hosszabb felvételt, vagy élesebb képből rövidebb mennyiséget kívánunk-e megtartani. Felmerülhet a kérdés, hogy hogyan is kell elképzelni ezen rögzítők működését: nos, pontosan olyan technológia áll a háttérben, mint a számítógépekben alkalmazott merevlemezeknél. A lemez kapacitásának kérdésével kapcsolatban elsősorban olyan, már említett paramétereket kell mérlegelni, mint például az alkalmazott kamerák száma, a választott/igényelt képminőség, illetve a rögzítendő információk mennyisége.

 

Egy igen soktényezős problémával állunk szemben: a rögzítési kapacitás szükséglete értelemszerűen annál nagyobb, minél jelentősebb a rögzített képek felbontása, minél nagyobb a másodpercenként rögzített képek száma, minél több kamerát integrálunk a rendszerbe, és ekkor még nem szóltunk olyan „periférikus” szempontokról, mint a telepített tömörítő program minősége. Általánosságban elmondható, hogy a gyártók ma egy segédprogrammal teszik kalkulálhatóvá azt, hogy egy világosan definiált műszaki paraméter-együttes mellett (l. felbontás, fps, kameraszám stb.) milyen kapacitású rögzítő ajánlott. Általános célú felhasználás esetén az az „ökölszabály”, hogy egy 500 Gb-os kapacitással rendelkező rögzítő alkalmazása elégséges: ennek volumene konkrétan úgy érzékeltethető, hogy segítségével egy 4 kamerával felszerelt kiskereskedelmi egység megfigyelése kb. 6 napig biztosítható. Amennyiben a rögzítőt mozgásérzékelésre induló felvételre állítják, úgy ez az időtartomány jelentősen kitolható. Itt kell felhívni a figyelmet azonban a mozgásérzékelős rendszerek csalafintaságára: spórolási szándékkal gyakran ruháznak be egy kissé nagyobb összeget ezekre a rendszerekre, de nem árt mérlegelni, hogy milyen felhasználási területen kerülnek telepítésre: például egy kiskereskedelmi áruházban nyitástól zárásig folyamatos a mozgás!

Ennek megfelelően nagyon nagy számú lesz a mozgás-detekció, ami a tárolt hatalmas adatmennyiség mellett azt a problémát is felveti, hogy a rögzítőn nagy számban kis, törött fájlok fognak elhelyezkedni, amit esetleg hetek múlva nem vagy csak nagyon nehezen lehet majd kinyerni. Tehát megint csak érdemes hangsúlyozni, hogy kiemelt jelentőség fűződik ahhoz, hogy a telepítő gondolja át a feladatot a megrendelővel egyeztetve: mit és hogyan akar megfigyeltetni! Lehetséges, hogy érdemes némileg nagyobb kapacitású rögzítőt vásárolni, hiszen az árkülönbség ma már elhanyagolható akár dupla akkora kapacitást biztosító készülékek között is, és folyamatos felvételre tervezni a rendszert.

Általában is rengeteg konfliktus előzhető meg azzal, ha a részletekbe menően tisztázzuk a megrendelővel az igényeket, illetve időt és energiát áldozunk arra, hogy áttekintjük, akár szakember bevonásával is, a szükségletek kielégítésére szolgáló technikai lehetőségek tárházát. Túl azon, hogy ezáltal jelentős öszszeget és nem kevés bosszúságot spórolhatunk meg a megrendelőnek, felkészültségünk az új megrendelések elnyerésében is a legnagyobb támaszunk lehet. Ma már alapvető elvárás a korszerű rögzítőkkel szemben az, hogy tegyék lehetővé a távelérést és -vezérlést: jellemző piaci igény mutatkozik ugyanis arra, hogy a felhasználó hálózaton keresztül visszanézhesse a felvételeket, szükség esetén pedig beállításokat is végrehajthasson. Fontos azonban annak a szempontnak a mérlegelése, hogy a LAN-kapcsolaton keresztül nem lehet azt a képminőséget biztosítani, mint amit a helyi rögzítés során megvalósítottunk: ennek oka abban áll, hogy sem az adatok feltöltéséhez, sem pedig a céleszközre történő letöltéshez a rendelkezésre álló sávszélesség nem feltétlenül biztosítja a gördülékeny adatkommunikációt.

Ehhez nagy általánosságban minimum 500 kb/s sebesség szükséges, ám ez gyakran nem, vagy nem mindig áll rendelkezésre. A rendszerek egyszerűsödésével és az alkalmazott eszközeink komplexitásával megjelent az igény a mobiltelefonokról történő távvezérlésre is: a nagyobb gyártók már megjelentek azokkal a programokkal, amelyek a mobilszoftverekkel, az androiddal, az iphone-nal, a symbiannal kompatibilisek, és lehetővé teszik a rendszerek ilyen jellegű irányítását. Sok telepítő számára ezek a kihívások némileg ijesztők: látni kell azonban azt is, hogy a megrendelő igényelni fogja az általa választott termék összes szolgáltatását, hiszen nem elhanyagolható mennyiségű pénzt fizetett ki ezekért a berendezésekért. Semmiképpen nem szabad lemondani ezen opciók kiismeréséről: ma már egy kis router pár ezer forintért hozzáférhető, akár az otthoni számítógépre való csatlakozással, a kliens programok telepítésével és használatuk elsajátításával bárki könnyen kiaknázhatja és kipróbálhatja a rögzítőkben lévő további lehetőségeket.

Azt pedig külön ki kell emelni, hogy a táveléréssel a telepítő esetleges karbantartási munkái is leegyszerűsödhetnek: amennyiben ezt szerződésben is rögzítik, a karbantartást vagy a hibajavítást a szerelő éppen a távvezérlés segítségével végezheti el anélkül, hogy ténylegesen meg kellene jelennie a helyszínen. Néhány szót ejtsünk az IP-kamerákhoz alkalmazott rögzítőkről is: tekintettel arra, hogy ezek az eszközök egy hálózaton keresztül kapcsolódnak össze, a rögzítő itt csupán egyetlen, RJ45-ös csatolóval kell, hogy rendelkezzen: a meghatározó feladat az ún. switch-re hárul, amely több csatorna jelét rendezi, akár 64 kamera jelét is irányíthatja.

Léteznek olyan IP-kamerák is, melyek már maguk elvégzik a tömörítés lépcsőjét, ez a feladat nem hárul a rögzítőre. A rögzítő működéséhez természetesen széles sávszélességnek kell rendelkezésre állnia: fontos ismételten kiemelni, hogy az IP-rendszereknél nem szabad a hálózatot más célra is felhasználni, tehát célszerű külön hálózatot fenntartani a kamerás rendszer részére. Tekintettel arra, hogy az IP-hálózatok esetében sokkal nagyobb adatmennyiséggel kell kalkulálni, a rögzítő kapacitását is ehhez kell szabni. Amint már korábban is jeleztük, IP-rendszer telepítésére csak indokolt esetben érdemes sort keríteni: fő felhasználási terület jelenleg is a forgalomszámlálás, a rendszám-azonosítás (például benzinkutaknál, autópályákon) vagy precíziós gyártósorok nyomon követése, repülőtéri csomagellenőrzés. Noha látható, hogy a jellemző felhasználási területek ma még meglehetősen specifikusak, újabban egyre nagyobb igény jelentkezik az analóg kamerás rendszerek kiváltására is: tekintettel azonban arra, hogy az IP-rendszerek bekerülési költségei többszörösen meghaladják a korábbi technológiáéit, és nem is használhatók ki teljesen a bennük rejlő lehetőségek, széles körű elterjedésükre még várni kell. Végül, utaljunk röviden az ún. hibrid rögzítőkre is.

Ezeknél nincs másról szó, mint arról, hogy túl azon, hogy rendelkeznek az analóg kamerák fogadására használható csatornákkal, az IP-hálózatba való tagolódásra is alkalmasak. Esetükben a felhasználó dönt arról, hogy hány analóg és hány IP-kamera jelét fogadja a rögzítő. Jelentőségük elsősorban abban áll, hogy ha a megrendelő a későbbi alkalmazásainak függvényében már tervbe vette IP-rendszer kiépítését, ám ezt a beruházást csak később kívánja megvalósítani, akkor sem kell lemondania egy átmeneti időszak kínálta megoldásról.

 

---