Az élhető Budapestért
2008/6. lapszám | Ilonka Mária | 3467 |
Figylem! Ez a cikk 17 éve frissült utoljára. A benne szereplő információk mára aktualitásukat veszíthették, valamint a tartalom helyenként hiányos lehet (képek, táblázatok stb.).
Budapest egykori főépítésze dr. Schneller István építészmérnök, urbanista ma egyetemi tanár a Corvinus Egyetem Tájépítész Kar Településépítészeti Tanszékén.
– Az ön pályája a nyilvánosság előtt zajlott. Legismertebb pozíciója 2006-ig Budapest főépítésze volt. Szeretném, ha egy kicsit beszélne korábbi szakmai életútjáról. Hogyan fogalmazta meg ars poeticáját? Milyen előzmények alapján választották a főváros főépítészévé?
– A Városépítési és Tudományos Tervező Intézetben (VÁTI) kezdtem pályafutásomat. Még a VÁTI-s évek alatt három évet a BME Urbanisztikai Intézetében töltöttem tudományos továbbképzési ösztöndíj keretében, a kandidátusi disszertációmra készültem. Amikor kandidátusi fokozatot szereztem, visszakerültem a VÁTI-ba, és 1990-ig itt tevékenykedtem. Számomra is egészen váratlanul Demszky Gábor főpolgármester felkért arra, hogy legyek a műszaki főpolgármester-helyettes. Felelős voltam a város fejlesztéséért és üzemeltetéséért. Ez utóbbit meg kellett tanulnom, mivel mint regionális tervezőnek másról voltak információim. Közben egyetlen pártnak sem voltam tagja. Amikor az első ciklus letelt (1990-1994-ig), a fővárosban kétpólusú vezetés lett, felosztották a politikai jellegű státuszokat. Nem akartam politikus lenni, a szakmában szerettem volna maradni. Mivel a területem a városfejlesztés és a városrendezés volt, ezért felkértek arra, hogy mint főépítész folytassam a korábban megkezdett tevékenységet. Főépítészként 1995 januárjától 2006 szeptemberéig dolgoztam a fővárosi közigazgatásban.
– Mire törekedett, milyen Budapestet akart létrehozni? Min akart feltétlenül változtatni?
– Élhető, lakható várost szerettem volna kialakítani. A városok életkora tízszerese egy emberének: ami egy ember életében 30, az egy város életében 3 év. A mi életidőnkben a város 10 százalékát tudjuk formálni. A többit örökségül kapjuk az elődeinktől, illetve ráhagyjuk az utódainkra. Amikor bekerültem a főváros vezetésébe, a városmag 4-5 kilométer hosszú volt a Duna mentén, a többi ipari terület, és a város el volt zárva a folyótól. Budapesten közel 30 kilométeren folyik keresztül a Duna. Gazos, mocsaras terület volt a lágymányosi egyetemi város helyén, a Kopaszi-gát lepusztult nyaralóterületként funkcionált, az Óbudai-szigeten hajógyár volt, a Vizafogó-öbölnél az észak-pesti oldalon ipari üzemeket láthattunk. Úgy gondolom, hogy azóta nagyon sok minden átalakult. Az volt a legfontosabb koncepcióm, hogy észak-déli irányban, a Duna mentén ki kell nyújtani a várost, a Belvárost szét kell húzni, azonkívül a városközpontokat erősíteni, a Duna-parti területeket fejleszteni szükséges. Eltűnt a Ferencvárosi Pályaudvar, és elkezdett épülni a millenárisváros, a Csepel-szigeten megkezdődött a szennyvíztisztító építése. Mostanában van átalakulóban a soroksári Duna északi része, a Csepel-sziget másik oldala dél felé. Észak felé az Árpád-híd környéke, valamint a Vizafogó-öböl, a Foka-öböl fejlődik. A Rákos- pataktól északra eltűntek az ipari üzemek. Átalakult a Hajógyári-sziget, és a Gázgyár területén létrejött a Grafisoft park. Számos beruházás megvalósult, amely szerepelt az elképzeléseim között. Ám nem kizárólagosan az én egyéni érdemem mindez. Ennek a fejlesztésnek van egy másik oldala is. A lakható várost úgy szerettem volna megvalósítani, hogy élhető, a vízzel kapcsolatban lévő város szülessen. Azért nem támogattam például a fővárosban a felhőkarcolók építését, mert úgy gondolom, hogy a főváros karaktere egy eklektikus városra jellemző. Az utcái tömbösek, bejárhatók, az egész élhető terekkel rendelkező városi szövet. Össze kell hasonlítani a párizsi Deffence-vel, messziről nagyon mutatós, de sétálni nem lehet a felhőkarcolók között.
– Mire törekedett a munkája során: új beruházások támogatására vagy a régi arculat újjáteremtésére, épületek felújítására?
– Nagyon sokfajta új beruházás történt, amelyek több ciklusba is átnyúltak. Az első időszakban a bankok, szállodák megcé- lozták a belváros közepét, megvásárolták a régi lakásokat, helyrehozták. A leglátványosabb a Gresham-palota, a New York kávéház megújulása. Nem támogattam a következő hullámban érkező városszéli bevásárló központokat. Ezek ellen sokat harcoltam, sajnos, csak részben sikeresen. A legnagyobb probléma szerintem az, hogy mindezt építészeti kérdésként nem lehet kezelni, regionális problémáról van szó.
A nyereség viszonylagos
Ha mi megtiltottuk egy bevásárlóközpont építését Óbudán, akkor megépítették Budakalászon, 300 méterre a közigazgatási határtól. Azzal vádoltak a hivatalnokok, hogy ezáltal nem Budapestnek fizetik meg az ilyen üzletláncok az adót. Országos szinten kellett volna kezelni ezt a jelenséget. Fontosnak tartottam a környezet védelmét is, mivel egy ilyen bevásárlóközpontnál nagyon sok autó parkol, az ideérkezők óhatatlanul szennyezik a levegőt. Felméréseken alapultak a vizsgálataink, az autóforgalom megkétszereződött. Erre jó példa, hogy a múlt év karácsonya előtti időszakban a levegő szennyezettsége a háromszorosára nőtt az autóforgalom miatt, a porszennyezettség meghaladta az egészségre megengedett érték háromszorosát. Az óriási vásárlóközpontok az elegánsabb belvárosi üzleteket magukba szippantották: rossz példa erre a Kossuth Lajos utca, Rákóczi út, ahol bedeszkázott üzletek láthatók. A napi élet kiszolgálása kiszorult a bevásárló központokba. Ugyanakkor voltak nyereségek is, például a Savoya-park beruházói kiépítették a 18-as villamos odavezető hálózatát. Voltak áttételes nyereségek a főváros számára a bevásárló központok telepítéséből, de szerintem sokkal több kár származott belőle.
– Mennyire lehetett összehangolni a főváros és kerületeinek építészeti fejlesztéseit?
– Sok vitánk volt, és nem a fő irányokkal volt a baj. Budapest esetében számos jó dolog történt, a részletekben viszont nagyon sok hiba volt. A műemlékvédelem országos feladat volt, viszont létezik egy helyi értékvédelem. Jóváhagytunk egy rendeletet, amely létrehozott egy rehabilitációs keretet, amit pályázni lehetett. 1994-ben Budapest reneszánszáért címmel készítettünk egy rehabilitációs programot. Erre a társasházak pályázhattak önrész felmutatásával, lehetett vissza nem térítendő, illetve kamatmentes kölcsönt kérni. Ez csepp volt a tengerben, mivel minimális felújítást tett lehetővé. De voltak jó példák is: a Ferencvárosban, a Józsefvárosban, Kőbányán, ahol összefüggő területek megújítására pályáztak. Sajnos, nem elég nagy ütemben indult meg a rehabilitáció, amelyre a főváros évente 1 milliárd forintot tudott fordítani.
A kerületek érdekeltek voltak abban, hogy túlépítsék a területeket. Az új lakóparkoknál – például a Vizafogó esetében – a fővárosi szabályozásban 4-5 szintes épületeket engedtünk. A kerület áthágta a jogszabályokat, a rendeleteket, és 8-10 szintes épületeket emeltek a befektetők nyomására. Az előkészítést szakemberek végzik, a végső terveket pedig a politikai testületek hagyják jóvá, amely egyáltalán nem helyes gyakorlat. A Józsefvárosban, például a Corvin-Szigony projektben az eredeti építészeti elképzelésben egyetértettünk. Ám a 3-as helyett 4 és feles szintet emeltek. Magasabbak, sűrűbbek lesznek a beépítések, a lakások benapozása kedvezőtlenebb, rossz lesz a belmagasság. Középfolyosós épületeket, udvari szárnyakat hoznak létre. A zsidónegyed megóvása körüli harc sem azért folyik, mert hogy új épületeket építenek. Az a baj, hogy az újak sokkal rosszabbak, mint a régiek voltak: alacsony a belmagasságuk, sűrűbbek, jellegtelenebbek. Egyetértünk abban, hogy rehabilitálni kell a nyolcadik kerületet, a zsidónegyedet. Ilyenkor sok múlik a helyi szabályozáson. A keretet a főváros állapítja meg, de a részletes, adott területre vonatkozó végrehajtást a kerület. Azt ígérték a kerületek, hogy a helyi sajátosságoknak megfelelően szabályozzák az építkezéseket. A kertvárosokban 25 százalékos lehet a beépítettség, például a XII. kerületben 15 százalékos, mivel zöld jellegű a terület. Ezt ők többnyire be is tartják.
Nem lehet összehasonlítani
– Mire büszke a megvalósult beruházások közül?
– Néhány közterületre, a Nagykörútra, a kis földalatti felújítására, a megújult Erzsébet térre (az ezzel kapcsolatban kiírt pályázat bírálóbizottságában benne voltam). Kezdeményezője voltam a Budapest szíve pályázatnak, amely a fővárosi közterületek rehabilitációját célozta. A tervpályázatok kiírásával is tudtuk befolyásolni az építészetet, a harmadikra pedig nagyon büszke vagyok, a budapesti Építészeti Nívódíj évente való lebonyolítására, ahová kész épületekkel lehetett pályázni.
– Az Erzsébet tér neuralgikus pont még ma is...
– Örülök annak, hogy a Nemzeti Színház nem oda épült, csak annak nem örvendek, hogy ilyen „csúnya” küllemű lett. Az nem baj, hogy az Erzsébet téren parkot és alatta kulturális létesítményt alakítottak ki. Az a gond, hogy a mostani Nemzeti Színház nem szép. Amire még büszke vagyok, hogy Budapestet sikerült megvédeni attól, hogy eltorzítsák a felhőkarcolókkal. Eleinte azt javasoltuk, hogy esetleg a Csepel-szigeten legyen felhőkarcoló, de azt a Fővárosi Közgyűlés leszavazta. A fővárosnak a történelmileg kialakult Budapest sajátosságait őrző városszövetet sikerült megvédeni a nagyobb pusztításoktól.
– Amikor Budapestet összehasonlítjuk az európai fővárosokkal, akkor mit lehetne elmondani róla?
– Azt szoktam mondani, hogy Budapestre a szigetszerű fejlődés jellemző, amelyen belül vannak nagyon szép szigetek és „mocsarak” is. A volt Ganz-gyár területén épült Millenáris-parkot európai színvonalúnak tartom, ugyanakkor a Moszkva tér állapota katasztrofális. Ha kimegyek Kőbánya-Kispestre, akkor megint csak az elmaradottságot látom. Vannak gyönyörű villanegyedek és fejlett irodaparkok, revitalizált városrészek és rendkívül lepusztult aluljárók. Építészetileg a kétarcúság jellemzi a fővárost, és nagyon nehéz elhelyezni az európai városok rangjában. Nem éri el azt a színvonalat, amit Berlin vagy Párizs. Amivel összemérhetjük magunkat: Barcelona, Amszterdam, Frankfurt am Main, Koppenhága, Prága, Varsó. Amennyiben Béccsel hasonlítjuk össze magunkat, akkor a tájtermészeti, építészeti adottságai Budapestnek messze jobbak, ugyanakkor Bécsben sokkal elegánsabb városrészekkel találkozunk, ápoltabbak és felújítottak ott a házak. Viszont nagyon sok tekintetben versenyképesek vagyunk. A kiránduló szállodahajók Bécsben egy éjszakát, Budapesten kettőt töltenek. Sokkal szebb a kilátás a Vigadó téri hajó- kikötőből nálunk. Sajnos, a környezet, illetve az épületek műszaki színvonala igen sokszor nagyon alacsony. Ezért nagyon fontos az épületállomány folyamatos korszerűsítése, felújítása, a városszövet fellazítása. Ferencvárosban az épülettömbökön belül zöldterületeket, parkokat alakítottak ki. A jelenleginél több közpark kellene. Nem a befektető, a turista, hanem a mindennapi ember számára kell élhetővé tenni a várost azzal, hogy nem vágjuk ki a fákat, hogy óvjuk a környezetet.
Fájó pontok
– Műszaki szempontból milyen Budapest épületeinek, utainak, hídjainak állaga: ezen belül mi az, amiben elmaradottság van, mi az, ami minden szempontból megfelelő (bérházak, panelházak felújítása stb.)? Vannak-e fájó pontok, amelyek nem valósultak meg?
– Fájó pont volt a Hajógyári szigetnek úgynevezett álomszigetté varázslása, a létesítményeket a befektető sűrűbbre, nagyobbra szervezte, mint ahogy elképzeltem volna. Fájó pont volt a Nemzeti Színház és környékének építészeti arculata, a mostanában átadott Aréna bevásárló központ, mivel szerintem rossz helyen van.
Kétszázezer lakás van történelmi környezetben. Ezek többnyire rossz állapotúak. Említettem korábban, hogy a kétarcúság jellemzi Budapestet, mivel vannak olyan lakások, amelyeknek nincs komfortfokozata. Ezeket mindenképpen fel kell számolni. A panelházak sokkal jobb állapotban vannak, mint gondolnánk. Ötven év élettartamot jósoltak nekik. Nekem a legfájóbb a mai építészeti tömegtermelés silánysága. A logisztikai központok, az ipari épületek, a bevásárló központok a „legprimitívebb dobozokból” készülnek. Amikor bemegyek a Nagyvásárcsarnokba, nagyon jól érzem magam, egy új bevásárló centrumból ez a hangulat hiányzik számomra. Mindig lesznek a városnak patinás és gyorsan átalakuló, lazábban beépített fővárosias részei. A Belváros és a külváros közötti arculati különbségek nehezen tűnnek el. Azt tudom elképzelni, hogy a környezet és a közterületek ápoltabbak lesznek. A legnehezebb feladat a város fejlesztése és a mai életforma összeegyeztetése. Olyan rendeletek még nem léteznek, amelyek a történelmi városrészekből radikálisan kitiltaná a légszennyezettséget okozó autós közlekedést.
Az M0-ást sokkal hamarabb meg kellett volna építeni, az M0-ás északi hídja helyett az aquincumi híd létesítését kellett volna támogatni. Budapesten legalább még 4 híd hiányzik. Egy híd felépítése nagyon drága a hozzá vezető úthálózattal együtt, körülbelül egymilliárd forintba kerül. Az Erzsébet-híd iszonyúan leterhelt, csökkenteni kéne a forgalmat. Egyszer megpróbáltuk felmérni, hogy a történelmi városrészekben lévő lakások felújítására mennyi anyagi forrásra lenne szükség. A szakértők becslése szerint 200-400 milliárd forint közötti összeg jött ki. Ennél sokkal kevesebb jut mindenre. Létezik egy multiplikátor faktor. Olyan ideális helyzet nincs, hogy minden állami, illetve fővárosi beruházásra egyidejűleg jusson forrás. Ezeket megfelelően kell ütemezni, és magánbefektetőket kell bevonni. A multiplikátorhatás alapján kellene a pénzt elkölteni, és azt a hidat megépíteni, amely a város területeinek rehabilitációjában a legnagyobb szereppel bír. Meg kellene gondolni, hogy hol a legnagyobb hatásfokú a befektetés. Sokfélék az érdekek, a kerületi, a politikai, és a befektetők és a lakosság érdekei. Szerencsére megállították a kormányzati negyed építését, ott ugyanis nem érvényesült volna az úgynevezett multiplikátorhatás. Komplexen gondolkodom, hogy egy-egy tervezett létesítmény milyen további hasznot, illetve befektetéseket eredményez. A diákjaimnak ezt a fajta gondolkodást, szemléletmódot próbálom átadni a Corvinus Egyetem Tájépítész Karán.
