Minden műszaki tevékenységet olyan jogi környezetbe ágyazva végzünk, amely kötelezően előírja, hogy az alkalmazott módszerek, eljárások biztonságosak legyenek. A biztonságosságra vonatkozó előírás teljesítésének pontos módját a jogszabályok nem határozzák – sőt nem határozhatják – meg, arról a tevékenységet folytató szabadon dönthet. Ez a szabadság azonban nem korlátlan: a jogalkotó a biztonság mércéjéül a szabványt állítja, és arra kötelez, hogy az alkalmazott módszer biztonság szempontjából ne legyen rosszabb a szabványos megoldásnál. Ez a kötelezettség az – egyébként valóban nem kötelező – szabványok alkalmazásával magától értetődően teljesül, más esetben igazolni kell az alkalmazott módszer egyenértékűségét. Az egyenértékűség igazolása meglehetősen körülményes lehet, ezért a jogalkotó biztonságosságra irányuló előírásait szabványok alkalmazásával szokás teljesíteni.

Kivételek természetesen minden (jog)szabály esetében akadnak. Ilyen kivételnek tekinthető a jelenleg hatályos OTSZ (Országos Tűzvédelmi Szabályzat) is, amely a villámvédelem vonatkozásában – bár elődjéhez képest jelentős változásokkal – még mindig tartalmaz műszaki előírásokat. Mondhatnánk azt, hogy a gyakorlat szempontjából lényegtelen különbség az, hogy egy intézkedést jogszabály ír elő vagy olyan szabvány, amelynek alkalmazása, ha nem is kötelező, de nagyon ajánlott.

Mindaddig valóban így van ez, ameddig a szabványok és a jogszabályok nem kerülnek ellentmondásba. A villámvédelem szakterületén azonban megjelentek az első repedések, és jóstehetség nélkül is kijelenthető, hogy e repedések hamarosan árkokká mélyülnek az OTSZ és az érvényes villámvédelmi szabvány között. Miért? Mert a jelenlegi OTSZ, ha megváltozott formában is, de lényegében még mindig az MSZ 274 szerinti villámvédelmet tartalmazza. Az MSZ 274 jövő év februárjában (három éves átmeneti időszakot követően) végleg visszavonásra kerül, helyét az MSZ EN 62305 veszi majd. át. Ha az OTSZ a jelenlegi formájában megmarad, akkor a villámvédelemre vonatkozó részei ellentmondásba kerülnek a februártól egyedül érvényes villámvédelmi szabvánnyal, azaz az MSZ EN 62305-tel. Az OTSZ ilyen módon nemcsak a villámvédelmi szabvánnyal ütközik majd, hanem a – többek között a kiviteli tervek előírásaira vonatkozó – 290/2007. (X. 31) kormányrendelettel is, amely szintén a szabványos megoldások alkalmazását részesíti előnyben. A kusza helyzetnek biztosan van jogilag elfogadható megoldása, de a legegyszerűbb az lenne, ha az OTSZ-ből februárig kikerülne a villámvédelemre vonatkozó műszaki rész, és helyébe olyan szabályozás lépne, amely csak azt mondaná meg, hogy milyen esetekben kell villámvédelemről és annak felülvizsgálatáról gondoskodni. A „hogyan”-ról pedig az új szabvány rendelkezne.

Az OTSZ ilyen átalakítása megoldást jelent ugyan a kaotikus helyzet jogi oldalára, de több új problémát szabadít fel. Mindenekelőtt ott a szabvány hivatalos magyar fordításának hiánya. Megkezdődött ugyan a magyar nyelvű változat kidolgozása, de megjelenése 2008 vége előtt nem valószínű. Még ha meg is jelenik a szabvány 2009 februárja előtt – amire mindenképp törekedni kell –, a szabvány alkalmazóinak számítaniuk kell arra, hogy itt nem egy apró változásra kell számítaniuk. A 450 oldalnyi szabvány elsajátítása akkor is nagy feladat lenne, ha könnyed stílusú szövegről lenne szó. De nem az. Feltételezve tehát, hogy olyan OTSZ-módosítás születik februárig, amely „jogtisztává” teszi az MSZ EN 62305 alkalmazását, továbbá ekkora elkészül a magyar nyelvű változat is – mindkettőnek van esélye – , a szakemberek azzal szembesülnek majd, hogy hiányzik a kellő tapasztalat a szabvány gyakorlati alkalmazásához. Ez nem abból fakad majd, hogy a szabvány elsajátítása terjedelmi és stiláris okokból nehézkes – tehát nehéz „megtanulni” –, hanem abból, hogy a szabvány helyenként hibás, hiányos, és önellentmondásoktól sem mentes. E problémák megfelelő szinten, szakmai szervezetek és hatóságok együttműködésében orvosolhatóak lennének, csak hát a rendelkezésre álló idő…

Valójában egy laza tollvonással sajnos a dolgok jogi oldala sem intézhető el. Igaz, az új szabvány alkalmazási lehetőségének biztosítása elintézhető valami olyan sablonnal, hogy „a villámvédelem legyen szabványos, vagy azzal biztonság szempontjából egyenértékű”, mint ahogy azt más esetekben is tenni szokás. Ez a jövőbeni munkákra egyértelmű helyzetet teremtene. De mi legyen a már elkészült létesítmények felülvizsgálatával és karbantartásával? A kérdés két okból vetődik fel. Egyrészt az új szabvány a felülvizsgálat sűrűségére 1, 2, illetve 4 évet javasol, szemben a megszokott 3, 6, illetve 9 éves ciklusokkal. Másrészt a felülvizsgálat sűrűségét a védett épületen létesített villámhárító védelmi szintjétől (~fokozatától) teszi függővé, és nem az épület tűzveszélyességi osztályától.

A kétféle felülvizsgálati rendszer tehát nagyon különböző, párhuzamos alkalmazásuk (régi és ezután épülő építményekre) elvileg megvalósítható, de célszerűbb lenne olyan rendszer előírása, amely minden épületre egyformán alkalmazható. Hogy hogyan festene egy ilyen kompromisszumos felülvizsgálati előírás, ma nem lehet tudni. Biztos, hogy a felülvizsgálatok ciklusidejének sűrítése megfontolandó, még ha nem is azokkal az időközökkel, ahogy azt az MSZ EN 62305 javasolja. Érvként hozható fel emellett a villámhárítók általános – jónak nem mondható – állapota, továbbá az, hogy 9 év alatt az épületeken számos olyan átalakítás következhet be, amely hatással van a villámhárító használhatóságára. (Gondoljunk például klímaberendezések, kamerák utólagos elhelyezésére.)

Még a felülvizsgálat problematikája is eltörpül a jogosultság kérdése mellett: mindenki, aki eddig villámvédelmet tervezett, felülvizsgált, automatikusan megkapja-e a jogot az új szabvány szerinti munkavégzéshez? Kínos kérdés. Minden érintett szakember természetes reakciója lehet a felháborodás, pusztán a kérdés hallatán is. Az ennél megalapozottabb válasz feltételezi az új szabvány legalább felületes ismeretét. Ezen túlmenően annak elismerését, hogy a (szakszerű) villámvédelem létesítése, felülvizsgálata nem minden esetben triviálisan egyszerű. Tegyük rögtön hozzá, hogy a villámvédelem eddig sem örvendett túlzott népszerűségnek: a külső villámvédelem – „némi vas a tetőn” – a tervezők között nem volt komoly szakterületként számon tartva, a túlfeszültség-védelmet pedig átjárta a misztikum.

Azok számára, akik a villámvédelmet egyszerűnek tartják, nyilvánvalóan nem érthető, miért kell akkora felhajtást „csinálni” egy új szabvány körül. Lehet helyeselni ezt az álláspontot, de akkor el kell fogadni azt is, hogy a villámvédelem tervezése sokat nem hoz majd a konyhára, mert egyetlen megbízó sem fizet szívesen olyasmiért, amiről úgy véli, hogy maga is meg tudná csinálni. Ha pedig nem lehet pénzt keresni a villámvédelemmel (és ne szemérmeskedjünk, a villámvédelem objektív fontosságán túl itt erről is szó van), akkor tényleg bosszantó, hogy mindenféle új szabvánnyal zaklatják az embert, ráadásul még jogosítványokhoz is akarják kötni a tervezést, felülvizsgálatot stb.…

A másik út annak felismerése, hogy a villámvédelem igenis fontos szakterület, úgy is, mint a tűzvédelmi intézkedések része, úgy is, mint az üzembiztonság része. Ráadásul nem is annyira egyszerű, mint első pillantásra gondolná az ember. Ha ezt el tudjuk fogadtatni magunkkal, akkor van esély arra is, hogy másokkal is elfogadtassuk. Csak ennek a szemléletnek a fényében érdemes villámvédelemmel foglalkozni.

A tervezés és felülvizsgálat jogosultságának kérdését firtatva el kell döntenünk, melyik álláspontot képviseljük. Az egyén szempontjából ez a döntés szabad, de a jogalkotótól azt várjuk, hogy az egyén szempontjain felülemelkedve a közösség érdekeit vegye figyelembe.

Két lehetőség van tehát: mindenki gyakorolja ezután is valamikor megszerzett jogosultságát, lesz ami lesz. Vagy az új szabvány szerinti munkavégzés feltétele a jogosultság megszerzése lesz. Költségekkel, érdekek sérelmével – de egyúttal annak reményében, hogy hosszabb távon megtérül a befektetés.

A tornyosuló nehézségek elgondolkodtatják az embert, nem lenne-e jobb mégis ragaszkodni a régi szabványhoz. Nem. Egyrészt figyelembe kell venni az európai (jogi és műszaki) normák átvételének azon kényszerét, hogy befogadjuk az új szabványt, és ehhez alakítsuk jogszabályainkat is. Másrészt be kell látni, hogy az MSZ 274 nem tudta követni a műszaki környezetnek az évek során egyre gyorsuló változását, ezért vannak hiányosságai. Miközben ezeknek a (kényszer)-körülményeknek a felismerése nem egyenértékű annak állításával, hogy az új szabvány „jó”, és alkalmazásának örülni kell, a leghelyesebb talán az, ha elfogadjuk, hogy a jövőben ennek alapján kell majd villámvédelmet létesíteni és erre aktívan készülünk is. A szakmai szervezetek és a jogalkotó feladata pedig, hogy biztosítsák ennek lehetőségét, hátterét.

Halad az idő, és egyre közelebb vagyunk 2009. februárjához. Az OTSZ módosítása szükségszerűnek tűnik. Legfeljebb csak sejteni lehet a változások irányát, mindenesetre célszerű figyelemmel kísérni az eseményeket, hogy ne az utolsó pillanatban szembesüljünk kellemetlen meglepetésekkel!