A suszter és a kaptafája
2010/6. lapszám | netadmin | 7193 |
Figylem! Ez a cikk 16 éve frissült utoljára. A benne szereplő információk mára aktualitásukat veszíthették, valamint a tartalom helyenként hiányos lehet (képek, táblázatok stb.).
Az alábbi tanulságos történet nem fogalmaz meg olyan igazságokat, amelyek újszerűeknek bizonyulhatnak a villamossági kivitelezés területén dolgozó kollégáknak. Inkább csak azért kerül bemutatásra, hogy felhívja a figyelmet: az együttműködő felek közötti koordináció hiánya, a mostoha építőipari fizetési körülmények, valamint a szakmai hozzá nem értés olyan „speciálisabb” területeken is ellehetetleníti a munkát, mint például a tartalékvilágítási rendszerek telepítése.
A kívülállók közül talán kevesen tudják felmérni a káosznak azt a fokát, amely egy-egy jelentősebb volumenű építkezésen uralkodhat: ez pedig érinti a biztonsági világítás szakterületét is.
Cégünk Budapest egyik grandiózus építészeti beruházásába kapcsolódott be évekkel ezelőtt: egy kitüntetett méretű és felszereltségű irodaház biztonsági világítási rendszerének installálása volt a feladat. Pontosabban szólva, eleinte csupán a tervező által kiírt rendszerelemek beszerzése. Itt már komoly „zűrökkel” kellett szembenézni. A tervező által kiválasztott rendszer nem rendelkezett jelentős magyarországi elterjedtséggel, ennek megfelelően a termékek leszállítása is már a kezdetek kezdetén zsákutcába jutott, ugyanis a rendszer hazai képviselője sem tudta a megrendelést kielégíteni határidőre. (A nagyobb projekteknél gyakran előfordul, hogy a rendkívül leszorított árak miatt olyan beszállítók kerülnek képbe, akik ugyan rendelkeznek az adott termék-portfólióval, de nem ez tevékenységük igazi profilja. Itt is ez volt a helyzet: a beszállító tartott ugyan tartalék-világítási rendszereket, de tényleges termékpalettája közelebb állt a járműipari alkalmazásokhoz. Jó szándékú és adott költség-kereten belül mozgó javaslatunkat, mely ismertebb, nagyobb szakmai hagyományokkal rendelkező termékcsaládra történő kiváltásra irányult, a megrendelő elhárította a tervekhez való ragaszkodásra hivatkozva.)
A fentiekre tekintettel a megrendelő ahhoz folyamodott, hogy a témában jártas, további szakcégeket keres meg: hátha ezek kapcsolatain keresztül mégis elérhető az adott termék.
Noha az ötlet elég nonszensz volt, cégünk nemzetközi kapcsolatai révén mégis sikerült behozni az országba a tervdokumentációban szereplő saját akkus, központi ellenőrzésű, azaz címezhető lámpákból álló rendszert. Nem kis mennyiségről, közel öt-, hatszáz lámpáról volt szó, természetesen a központokkal és egyéb kiegészítő elemekkel együtt. Ezek a termékek a mélygarázsoktól kezdve a folyórendszeren át a lépcsőházakig a létesítmény minden szegletében installálásra kerülnek: a biztonsági világítás az egyik legkomplexebb rendszer a korszerű irodaházakban.
Tudni kell, hogy a saját akkus, központi ellenőrzésű, tehát címezhető lámpáknál a hálózati betáplálás független, bárhonnan meg lehet táplálni a lámpákat, ugyanakkor egy külön buszrendszert kell kiépíteni, amelyen keresztül a központ a lámpákkal kommunikál. A lényegi probléma ott kezdődött, hogy a magyar építőipari szokásoknak megfelelően a generálkivitelező számos, a legkülönfélébb alá- és fölérendeltségi viszonyban álló alvállalkozóval dolgoztatott, azaz az egyik héten az egyik brigád, a másik héten a másik csapat emberei dolgoztak ugyanazon a létesítményi egységen, illetve a különböző rendszerek képviselői között semmiféle szakmai együttműködés, koordináció nem alakult ki. Az egyes kisvállalkozói csapatok emberei nem követték egymás munkáját figyelemmel, csupán az aznapi feladatkijelölésnek megfelelően „húzták a drótot”.
Nem meglepő, hogy ennek a munkaeljárásnak az eredménye a teljes áttekinthetetlenség lett. Az a legkevesebb, hogy ahány vállalkozó, annyiféle kábellel dolgozott: senkinek nem volt fogalma arról, hogy mit mivel és hogyan kötött össze. Egy dolog volt a fontos: „Kész vagyunk, leohmoztuk a vezetéket!” Persze, de azt már nem tudták, hogy hiába „ohmozzák” ki a vezetéket, ha közben polaritás-csere lép fel, ami a rendszer működésképtelenségét eredményezi. Vagy a buszvezeték útvonala eltér a kívánatostól, ami a rendszer kommunikációjának ellehetetlenülését vonja maga után! Az egyedi címzésű rendszereknél természetesen az egyes lámpáknak önálló azonosítóval kell rendelkezniük, máskülönben a rendszer működésképtelenné válik: itt még azt sem tudták megmondani a kivitelezők, hogy melyik az 1-es lámpa. A buszkábelen 230 voltot lehetett mérni: ugyanolyan vezetékkel szerelték a hálózati és a buszkábelt, majd nyilvánvalóan egy csatlakozódobozban rosszul kötötték össze a vezetékeket.
Hetekig jártuk a létesítményt: kétségbe esve próbáltuk a lámpák és a vezetékek azonosítását elvégezni. Hiába volt „walkie-talkie” rendszerünk, sok emelet között kellett állandóan fel-le szaladgálni, mivel ezen berendezések hatótávolsága korlátozott, a rendszer ennél jóval kiterjedtebb volt. Közben kiderültek az egyéb fogyatékosságok: maguk a lámpák olyan kialakítással rendelkeztek, hogy az alapra csatlakozóval lehetett a lámpatestet rögzíteni. Igen ám, de a csatlakozók lábai rövidnek bizonyultak gyártási, technológiai hibánál fogva, így egy kis mozgatásra is elektronikai hiba lépett fel, nem volt kommunikáció a központtal. A gyártó képviselettől érkező szakemberek egyszerű alátétekkel próbálták orvosolni a „hirtelen támadt bajt”, azaz amatőr szintű barkácsolásba fulladt a kivitelezés lezárása. Röviden: több heti, fizikálisan és mentálisan is igen megterhelő munka után sem voltunk képesek elérni azt, hogy a központ „lássa” valamennyi lámpát, és megfelelő kommunikációt hajtson végre velük. A kaotikus vezetékezési eljárás, valamint a kifogásolható minőségű rendszer oda vezetett, hogy kényszer-megoldást kellett választani a közeledő átadási időpont miatt. Ekkor aztán a központokat „kifelejtették” a rendszerből, és jelenleg is a legbutább, hétköznapi saját akkus rendszerként működik a tartalékvilágítás az irodaépületben. Azaz a teljes buszvezeték hálózat „potyára” lett kiépítve, a központok feleslegesen kerültek beszerzésre, s hiábavaló volt a sok száz órás küzdelem a rendszer megmentésére.
Sajnos azt is meg kell említeni, hogy a felhozott példa sajnos nem számít kirívó esetnek: több más fővárosi irodaház-beruházásnál is előfordult, hogy a megrendelt központok, alközpontok működésképtelenek. Egy másik konkrét esetben például a létesítmény 90%-os készenléti állapotában pénzügyi nem-teljesítés miatt a kivitelező levonult: a mai napig szükségmegoldással üzemeltetik – az egyébként furcsa módon átadott – biztonsági világítási rendszert. A bérlők pedig újra megbízták a tervezőket, hogy helyi szinten, új központokkal, mégis valósítsák meg a biztonsági világítást. Megint csak, már senki nem tudja feltérképezni a korábbi kivitelező által kialakított rendszert: a hatalmas kábelrengetegben lehetetlen rendet vágni és látatlanba pedig nem lehet üzembe helyezni a rendszert.
Általában is kijelenthető, hogy nincsenek steril telepítési eljárások. Például nem állnak rendelkezésre tényleges kiviteli tervek, amelyek akár a kábelek azonosításának szintjéig meghatároznák a telepítendő rendszer összetevőit. Rengeteg nehézség, pocsékba ment pénzráfordítás, hiábavaló emberi fáradozás megspórolható volna, ha olyan szintű tervek állnának rendelkezésre, amelyek egyértelmű eligazítást nyújtanának a kivitelezőnek, telepítőnek. A spórolás olyan mértéket ért el az utóbbi időben, hogy egyes ún. „kiviteli tervdokumentációk” műszaki specifikációja nem haladja meg az ajánlati tervek színvonalát. Úgy adnak ki terveket, hogy rajtuk csupán az van bejelölve, hogy hová kerüljenek irányfények biztonsági világítás céljából: a kábelezés vonatkozásában egyáltalában véve nem nyújtanak információkat. Innentől kezdve pedig a kivitelező a saját intuíciójának megfelelően jár el, ellehetetlenítve a telepítő munkáját.
