Villanyszerelők Lapja

Környezetvédelem

Hulladékhasznosítás

2009. január 2. | Kovács Béla |  3527 | |

Az alábbi tartalom archív, 10 éve frissült utoljára. A cikkben szereplő információk mára aktualitásukat veszíthették, valamint a tartalom helyenként hiányos lehet (képek, táblázatok stb.).

Az elektromos és elektronikai berendezések hulladékkezelésére vonatkozó rendelkezések 2002-re vezethetők vissza, ekkor jelent meg az az európai uniós direktíva, amely előírja a gyártóknak az általuk piacra vitt termékek, berendezések, eszközök hulladékkezelését (WEEE). Ez a direktíva azért tekinthető mérföldkőnek, mert a rendelkezés alapján a gyártók nem állhatnak meg a termékeikkel kapcsolatos szavatossági, jótállási kérdések rendezésénél, vagy például a kötelező alkatrész-biztosítás problémájánál, hanem a termékek használatából eredő hulladékok kezeléséről is gondoskodniuk szükséges.

Az európai uniós direktíva figyelembevételével 2004-ben jelent meg a tárgykörre vonatkozó magyar kormányrendelet (264/2004. (IX. 23.) Korm. Rendelet az elektromos és elektronikai berendezések hulladékainak visszavételéről), amely 2005. augusztus 13-án lépett hatályba. A kormányrendelet nem puszta kívánalmakat fogalmaz meg, hanem konkrétan tartalmazza azokat a kötelezettségeket, amelyeket a gyártóknak fel kell vállalniuk. Ki kell emelni, hogy a rendelet értelmében a gyártók által piacra juttatott termékek hulladékát vissza kell venniük, illetve össze kell gyűjteniük. Ez konkrétan azt jelenti, hogy gyártóknak nem pusztán passzív, visszavételi kötelezettségük van, hanem ezen túlmenően aktív szerepet kell vállalniuk a begyűjtésben, sőt, a kormányrendelet konkrét értékeket, a piacra vitt termékek százalékos arányait is meghatározza a kötelezettség teljesítésének kritériumaként. Természetesen ezek az arányok az egyes termékfajták – mint például a háztartási kis- és nagygépek, a barkácsszerszámok, a szórakoztatóelektronikai eszközök, a világítástechnikai eszközök –vonatkozásában eltérők. Hozzá kell rögtön tenni azt is, hogy ezek az arányszámok úgy kerültek megállapításra, hogy minden iparág esetében évről évre növekvő tendenciát mutatnak. 

További kötelezettségként jelent meg a kormányrendeletben az is a gyártók felé, hogy azokat a hulladékokat, amelyek begyűjtésre kerülnek, hasznosítani szükséges. A hasznosítási és újrahasznosítási kötelezettség mértékét – hasonlóan a begyűjtési kötelezettséghez – konkrét százalékos formában előírta a jogalkotó. A termékek azon részeit pedig, amelyek hasznosítása, újrahasznosítása nem megoldható, ártalmatlanítani kell.
Ki kell emelni azt is, hogy a „gyártó” fogalma is új meghatározást kapott a rendeletben: immár bele kell foglalni a vonatkozó termékcsoportok importőreit is, illetve azon forgalmazókat is, akik saját márkás berendezéseket juttatnak kereskedelmi forgalomba. Ezen túlmenően két fontos, új kötelezettség is megjelent a jogszabályban: egyfelől a biztosítékadás, másfelől az adatközlési kötelezettség. Az előbbi azt foglalja magában, hogy a vonatkozó termékek piacra vitt minden tonnája után meghatározott összeget a gyártóknak be kell fizetniük egy elkülönített számlára, s ezen összeget csupán a megfelelő hulladékkezelés esetén igényelhetik vissza. Az utóbbi, az adatszolgáltatási kötelezettség a hulladékkezelési feladatok ellátásának teljes spektrumát lefedi, tehát a gyártóknak nyilatkozniuk kell arról, hogy milyen visszavételi, gyűjtési, újrahasznosítási vagy ártalmatlanítási munkát végeztek el.

A jogszabályokban rögzített új kötelezettségek teljesítésére a gyártók számára két út vált járhatóvá: egyfelől a gyártók önállóan is teljesíthetik a fenti kötelezettségeket, ilyenkor a cégek vállalják, hogy egyénileg kiépítik a visszavételi, begyűjtési és hasznosítási szervezeteiket, illetve azt, hogy a vonatkozó rendszereket önállóan működtetik, fenntartják. Ez igen komoly kihívás, elég csak arra gondolni, hogy milyen nagy számban működnek az országban elektromos és elektronikus berendezések kis- és nagykereskedelmével foglalkozó cégek, milyen jelentős áruforgalom valósul meg ebben a szektorban.
Másfelől, az érintett gyártóknak lehetőségük van arra is, hogy csatlakozzanak olyan szervezetekhez, amelyeknek tevékenységi profilja az említett kötelezettségek kielégítésére irányul. Ebben az esetben a gyártók olyan közös szervezeteket hoznak létre, illetve lépnek be partnerként már létező koordináló társaságokba, amelyek mintegy „átvállalják” tőlük az adott feladatok elvégzését, természetesen térítéses elven. Az elmúlt évek gyakorlata azt a tendenciát tárta fel, hogy a piacon meghatározó és az elektromos vagy elektronikai termékek értékesítésében érintett nagyvállalatok jellemző módon maguk alakítottak ki ilyen szervezeteket, a kisebbek pedig partneri viszonyban társultak ezekhez.

Magyarországon jelenleg öt olyan koordináló szervezet működik, amely az elektromos és az elektronikai berendezések összegyűjtésével és hasznosításával, illetve az adminisztratív feladatok menedzselésével foglalkozik. Ezek a szervezetek egymással piaci versenyben állnak, szolgáltatásaikat eltérő áron kínálják szerződött partnereiknek. Jogi státuszuk szerint közhasznú társaságok. Ennek megfelelően azonban profitot nem realizálhatnak: ez nem csak a vállalati formából adódik, hanem a hulladékgazdálkodásra vonatkozó jogszabály is előírja azt, hogy a hulladékkezelési díj csak olyan mértékű lehet, amely a költségek fedezetére elégséges. 
Noha ezek a koordináló szervezetek elsősorban nem termékspecifikus jelleggel alakultak meg, kellő távlatból már látható, hogy ilyen jellegű szakosodás végbement közöttük, tehát egyes intézmények elsősorban a háztartási kis- és nagygépek gyártóival vagy a szórakoztató elektronikai termékek előállítóival kötnek szerződést, míg mások például a világítástechnikai vagy számítástechnikai cégekkel alakítanak ki kontraktust.

Mind az európai direktíva, mind a magyar kormányrendelet tíz kategóriába sorolja a vonatkozó termékeket, ezek a következők.
1. Háztartási nagygépek
2. Háztartási kisgépek
3. Információs (IT) és távközlési berendezések
4. Szórakoztató elektronikai cikkek
5. Világítótestek, kivéve a normálizzók, halogénizzók és a háztartásban használt lámpatestek
5. a. Gázkisüléses elven működő lámpák
6. Elektromos és elektronikus barkácsgépek, szerszámok, kivéve a helyhez kötött, nagyméretű ipari szerszámok
7. Játékok, szabadidős és sportfelszerelések
8. Orvosi berendezések, kivéve a beültetett és a fertőzött orvosi berendezések
9. Ellenőrző, vezérlő és megfigyelő eszközök
10. Adagoló automaták

Egy-egy kht jogosult bármely termékkörhöz tartozó vállalattal hulladékkezelési megállapodást kötni. Rendszerint az egyes termékfajtákhoz tartozó vállalatok szakmai szervezetei tárgyalásokat folytattak az egyes koordináló szervezetekkel, és a kedvezőbb szolgáltatási csomag, illetve a felmerülő költségek függvényében választottak ki egy-egy szervezetet. Hangsúlyozni szükséges, hogy az egyes koordináló szervezetek működése között jelentős eltérések mutathatók ki: nem meglepő az, hogy a gyártók, illetve szakmai szervezeteik elsők között azt a szolgáltatási árat mérlegelték a választási folyamatban, amelynek ellenében a fenti kötelezettségek ellátását a szervezet a gyártóktól átveszi, mindazonáltal az azóta eltelt időszak eredményei nyilvánvalóvá tették azt, hogy ezen a területen is a szolgáltatás színvonala nagy különbségeket mutathat fel.

Az európai uniós direktíva közös viszonyítási pontot jelent a tagállamok számára a hulladékgazdálkodási rendszerek kiépítésében: ez azt jelenti, hogy más európai tagállamokban a magyarhoz hasonló koordináló szervezetek kezdték meg működésüket. Mint újonnan csatlakozott tagállam, Magyarország haladékot kapott a direktívának megfelelő szabályozás kidolgozására, illetve az ebben megfogalmazott célkitűzések megvalósítására. Ilyen konkrét célkitűzésként jelentkezett például 2005-ben az, hogy az országban 4 év alatt 4 kg/fő elektromos és elektronikai hulladékot kell begyűjteni: ez történetesen 10 millió lakossal számolva 40 000 tonna hulladék összegyűjtését és újrahasznosításának megoldását ölelte fel 2008-ig. A kezdeti periódus célkitűzéseit Magyarország elérte: persze időközben megjelentek már a 2009-2010-es begyűjtési előírások is, ahol ezek az értékek jelentősen emelkedtek. Sőt, az Európai Unió döntés-előkészítő szervezetei már a 2011-től érvényes szabályozáson dolgoznak, mindazonáltal ezekben kidolgozott értékek még heves viták kereszttüzében állnak.

Az elektromos és elektronikai hulladékhasznosítással kapcsolatos hazai szabályozás gerincét adó kormányrendelet (264/2004. Korm. rendelet) előtt azonban már született olyan jogszabály-együttes, amely a jelenleg is érvényben lévő szabályozás egyik sarkalatos pontját adja, méghozzá a környezetvédelmi termékdíj-bevezetését meghatározó törvény és a végrehajtásáról szóló rendeletek. (A környezetvédelmi termékdíjról, továbbá egyes termékek környezetvédelmi termékdíjáról szóló 1995. évi LVI. törvény, a környezetvédelmi termékdíjról, továbbá egyes termékek környezetvédelmi termékdíjáról szóló 1995. évi LVI. törvény végrehajtásáról szóló 10/1995. (IX. 28.) KTM rendelet, valamint a környezetvédelmi termékdíjmentesség, a termékdíj visszaigénylésének és átvállalásának, valamint a használt gumiabroncs behozatalának feltételeiről szóló 53/2003. (IV. 11.) Korm. Rendelet).

Korábban a termékdíj olyan termék-csoportokra vonatkozott, mint például az elemek vagy a csomagolóanyagok: a fontos újdonság abban állt, hogy 2005-tól ezt a díjat kiterjesztették az elektromos, elektronikai termékcsoportokra is. A környezetvédelmi termékdíj bevezetése fontos lépés volt azon az úton, hogy az állam nyomást gyakoroljon a vonatkozó termékkörök gyártásában és forgalmazásában érdekelt vállalatokra abból a célból, hogy a környezetvédelmi szempontok érvényesítését minél nagyobb hangsúllyal vegyék figyelembe. A termékdíj bevezetésével tulajdonképpen egy új adónem született: ez alól azonban felmentést kapnak azok a vállalatok, amelyek csatlakoztak a fent említett koordináló szervezetekhez. Ha egy gyártó vállalat például nem csatlakozott egyik koordináló szervezethez sem, akkor nem pusztán a környezetvédelmi termékdíjat kell befizetnie, hanem a hulladék-begyűjtési és -hasznosítási kötelezettségei is fennállnak. A jogalkotó természetesen úgy járt el, hogy az érintett vállalatoknak megérje a koordináló szervezetekhez történő csatlakozás: a befizetendő termékdíj összege messze meghaladja azt a hulladékgazdálkodási díjat, amit a koordináló szervezeteknek szükséges a kötelezettségek átvállalásáért fizetni. Az így elérhető megtakarítás ugyanis – bizonyos termékcsoportok esetében – elérheti akár a 80%-ot is. 
A termékdíjjal kapcsolatos adminisztratív feladatnak az ellátása a koordináló szervezetek feladatává vált. Ez azt jelenti, hogy ezek az intézmények kettős ügyintézést látnak el: a hulladékgazdálkodási kötelezettségek átvállalása mellett például igazolást adnak ki a vállalatok részére a termékdíj-mentesség biztosításához.

A szerződéskötést követően a koordináló szervezetek első kötelezettségei az elektromos és az elektronikai hulladékok össze- és begyűjtésére irányul. Ezt egy országos logisztikai rendszer kiépítésével oldották meg, amely több vetületet is felölel. A magyar hulladékkezelés annyiban egyedi, hogy a szelektív hulladékgyűjtés még gyerekcipőben jár a nyugati országok gyakorlatához képest. Nálunk bevetté vált a fehér és színes üveg termékek, a papír és fém hulladékok elkülönített leadásának gyakorlata a hulladékszigeteken: ezt a feladatot az önkormányzatok az elmúlt években sikerrel megvalósították. A következő fontos lépés az lenne, hogy ezt a szelektív rendszert 25-30 kategóriára fejlesszék tovább, példaként az elemekre, az akkumulátorokra, a használt gyógyszerekre, az e-hulladékra lehet gondolni. Sajnos az anyagi fedezet hiányában ilyen komplex hulladékudvarok ma nem elérhetők Magyarországon.
Mind a gyártók, mind a törvényalkotó a kereskedőkre támaszkodik a hulladékgazdálkodás fenntartásában: ennek egyik fontos eleme az, hogy a hivatkozott kormányrendelet kimondja: a kereskedő köteles hasonló funkciójú és azonos mennyiségű hulladékot visszavenni abban a termékkörben, amilyenből a vevő az üzletben vásárol: konkrétan, ha a vevő vásárol egy új porszívót, akkor az adott elektromos kisgép kereskedésben kötelesek visszavenni a régi porszívót, vagy annak valamely alkatrészét. Ez a rendszer elsősorban a lakossági felhasználókat célozza meg: a koordináló szervezetek arra törekszenek, hogy olyan együttműködést alakítsanak ki a kereskedelmi üzletekkel, hogy azok ne vizsgálják visszavételkor az új és a régi termék pontos megfelelőségét.

Fontos fejlődést jelent az a körülmény, hogy ma már egyre több elektromos és elektronikai nagyáruház szórólapján külön feltüntetésre kerülnek azok a cég által vállalt szolgáltatások, amelyek a hulladékgazdálkodással, illetve általában a környezetvédelemmel kapcsolatosak. Noha itt egyértelműen az adott kereskedelmi egység image-építéséről van szó, ez is hozzájárulhat a környezettudatos magatartás népszerűsítéséhez, elterjesztéséhez.
A koordináló szervezetek ezen túlmenően egyedi gyűjtőpontokat is kialakítottak ezekben az áruházakban, ahol nem csak a kisebb méretű világítástechnikai eszközöktől szabadulhatnak meg a vásárlók, hanem információkat is találnak arról, hogy hol adhatják le egyéb hulladékaikat is. Ez tehát az első, főleg kereskedőkre támaszkodó, a lakossági szektort megszólító intézkedési csomag.

A második begyűjtéssel kapcsolatos intézkedéssorozat a lomtalanítási akciókra épül, illetve ide tartoznak az egyedi hulladék-begyűjtési akciók is. A koordináló szervezetek ebben az esetben az önkormányzatokkal kötnek megállapodást, amelynek értelmében bizonyos lomtalanításokat elektromos és elektronikus termékbegyűjtő akciónak nyilvánítanak, ahol előre kijelölt gyűjtőpontokat állítanak fel és informálják a lakosságot a begyűjtési akcióról. Hozzá kell ehhez azt is tenni, hogy szerencsére ma már egyre több öntevékeny kör, alapítvány, iskola is szervez egyéni hulladékgyűjtő akciót (papír-, mobiltelefon-, elektronikai hulladék-akciók stb.). 
Végül, a harmadik szegmenst pedig maguk a veszélyeshulladék-gyűjtő vállalkozások alkalmazása jelenti, ahol díjmentesen leadhatók a különböző hulladékanyagok. Számos termékkörnél ezt a hulladékgyűjtést térítésmentesen végzik el a vállalkozók, de például a világítástechnikai eszközöknél ez már díjmentes. Sajnos az ilyen, magánkézben lévő hulladékgyűjtő-udvarból még meglehetősen kevés üzemel az országban, remélhetően számuk egyre emelkedik fog a közeljövőben.

A villamos szakma vonatkozásában nagy jelentőséggel bírt az a körülmény, hogy noha a világítástechnikai szekcióban mind a lámpatest-, mind a fényforrásgyártók nem tartoznak a termékdíj-fizetési kötelezettséggel rendelkező vállalatok közé, de hulladékkezelési kötelezettségüknek természetesen eleget kell tenniük. Fontos pozitív fejlemény volt az elmúlt években, hogy ez a szakmai szegmens nem kívánta ezt a kötelezettséget megkerülni, aktív módon együttműködött a minél eredményesebb hulladékgazdálkodási tevékenység megvalósításában. Ennek jelentősége onnan is ered, hogy a gázkisülő fényforrások, az ezen a területen alkalmazott elektronikai alkatrészek számos mérgező anyagot tartalmaznak, amelyek a környezetbe kerülve komoly károkat okozhatnak, gondoljunk csak a széles körűen alkalmazott higanyra!

A világítástechnikai anyagok hulladékkezelése annyiban speciális, hogy itt a gyártók nem a begyűjtött hulladék előre fixált mennyiségéből kiinduló rendszert működtetnek, hanem előre tekintenek és a begyűjtött világítástechnikai hulladékanyagok maximalizálására törekednek. A környezetvédelmi termékdíjas termékkör esetében előírás az, hogy a piacra vitt termékek után környezetvédelmi termékdíjat kell fizetni, de ha a gyártók a kormányrendeletben előírt mennyiséget begyűjtik és hasznosítják, akkor már mentességet élveznek a díjfizetés alól. Így a koordináló szervezetek is csak egy adott tételre kötnek szerződést, s az ezen felüli mennyiség begyűjtésében már nem érdekeltek. Ezzel szemben a világítástechnikai gyártók, illetve a velük szerződött koordináló szervezet nem állít fel mennyiségi határt a hulladékok begyűjtésében és hasznosításukban.

Mi történik a kereskedelmi egységeknél, az akciókban vagy a vállalkozóknál, önkormányzatoknál összegyűjtött hulladékokkal? A koordináló szervezet körfuvarokkal összegyűjti ezeket a hulladékokat egy nagyobb logisztikai központba, ahol már kamionnyi mennyiségek szállítása válik lehetővé: innen aztán a feldolgozókhoz jutnak el ezek az anyagok. A feldolgozókban ezeket az elektromos és elektronikai berendezéseket és termékeket első lépésben szétválogatják, majd az előzetes bontás következik. Vegyünk egy konkrét példát, a hűtőgépet! Első lépésben eltávolítják a rácsot és kompresszort, illetve ellenőrzött módon a freont tartályokba felfogják. A fémrészek eltávolítása nyomán ezeket bedarálják, majd a frakciózás következik a fémek különböző fizikai és kémiai tulajdonságok alapján: a vasat kimágnesezik, az alumíniumot kiúsztatják stb. A maradékot finomválogatásnak vetik alá, ahol kinyerik a rezet, az ólmot, az ónt, s ez a szétválogatás az olyan egészen ritka fémekig tart, mint például az arany vagy ezüst. A nem fém alkatrészeket is kezelik: a műanyagot újrahasznosítják , az üveget pedig lágy és kemény üvegekre választják szét. Tisztítás és darálás után pedig ezeket is újra feldolgozzák. Ezeknek a berendezéseknek az újrahasznosítása az anyagukra vonatkozik, lényegében elhanyagolható a tényleges felújítás vagy az ismételt, azonos célú felhasználás.

(Folytatása következik!)


Kérjük, szánjon pár pillanatot a cikk értékelésére. Visszajelzése segít a lap és a honlap javításában.

Hasznos volt az ön számára a cikk?

 Igen

 Nem