Adalékok a szakoktatás helyzetéhez

2009. december 1. | netadmin | 2676 | |

Az alábbi tartalom archív, 11 éve frissült utoljára. A cikkben szereplő információk mára aktualitásukat veszíthették, valamint a tartalom helyenként hiányos lehet (képek, táblázatok stb.).

A Villanyszerelők Lapja meglehetősen hosszú idő elteltével közöl ismételten publikációt a villanyszerelő képzés aktuális helyzetéről. A téma aktualitását nem csupán a nyáron bevezetett módosítások szolgáltatják: a szakképzés helyzete egyúttal fényt vet az adott szakma művelésének általános körülményeire is, a társadalmi megbecsülés kérdésétől az érintett szakmai körök felelősségvállalásáig. Szerkesztőségünk kérdéseire Kékesi György, a Verebély László Szakközépiskola és Szakiskola igazgatója válaszolt.

Iskolaszerkezet
Abból kell kiindulni, hogy országosan változásokat hozott az Országos Képzési Jegyzék (OKJ) átalakítása: a villanyszerelés az erősáramú szakmastruktúra alapképzésévé vált. Noha egy-két képesítés összevonásra került, de a rendszer újragondolása során lényegében sikerült megőrizni a korábbi években bevezetést nyert szakmastruktúrát. Mind a villamos biztonságtechnika, mind pedig a villamos üzemvitel területein az alapképzést és az erre ráépülő további képzési modulokat.
A fővárosi oktatás tekintetében már jóval nagyobb változást jelent az, hogy az iskolarendszerű szakképzési struktúrát átalakították: Budapest 85 szakképző intézettel rendelkezett korábban, amelyek a beiskolázás kezdetétől a szakmai vizsgáig végigkísérték a tanulókat. Újabban azonban a szakiskolákat 15, „TISZK”-nek (Területileg Integrált Szakképző Központ) nevezett központba vonták össze.

Tudni kell, hogy a szakmunkásképzés a közelmúltban úgy zajlott, hogy az általános iskola 8. éve után a diákok nem mehettek el közvetlenül szakmunkás tanulónak, hanem a 9. és a 10. évfolyamon ún. szakiskolai előkészítő osztályokat kellett elvégezniük: tehát nem csak a 16. életévet kellett betölteniük, hanem ezeket az előkészítő osztályokat is sikeresen kellett abszolválniuk. Ezt követően egy hároméves villanyszerelő szakmunkásképzés során sajátíthatták el a speciális szakmai ismereteket (a köznyelvben használatos „szakmunkásképzés” hivatalos megnevezése: „szakiskolai képzés”). A villanyszerelő képzés tehát gyakorlatilag 5 évet vett igénybe.
A 9. és 10. évfolyamot felölelő szakiskolai előkészítő képzésre jelenleg 65-70 oktatási intézményben kerül sor, a szakmai képzést pedig a TISZK-központok végzik el.
A középfokú szakmai képzések más struktúrát öleltek fel: az első blokk az általános iskola és az érettségi közötti időszakot fedi le, majd erre épül rá az OKJ szerinti kétéves, speciális szakképzési modul. Ebben a rendben történik például az erősáramú technikusok képzése. Az új, TISZK szerinti rendszerben a fentiek úgy módosulnak, hogy a leírt 6 évből az érettségi utáni első év szakmai tananyagát előre hozzák, tehát az érettségire történő felkészítéssel párhuzamosan, kb. heti 10-12 órás, iskolarendszerű képzés keretében megtanítják a szakmai ismeretek egy részét. Így érettségi után, beszámítással, csupán egy év a konkrét szakmai képzés.
Az alapozó képzésre szakmacsoportonkénti bontásban kerül sor, itt még nem dől el, hogy a tanuló például erősáramú technikus lesz-e vagy például ipari automatizálással fog-e foglalkozni: csak az biztos, hogy az elektrotechnika-elektronika szakmacsoportban tanul tovább. Ebben az alapozó képzésben a tantárgyi program is azonos: az összes villamossággal foglalkozó oktatási intézményben ennek az egy évnek a kerettantervi anyagát adják le. A fennmaradó egy éves szakmai képzést – tehát a fennmaradó „6. évi” képzést – a kijelölt TISZK intézményben bonyolítják le.

Az előnyök közül kiemelhető az, hogy az új rendszer lehetőséget ad arra, hogy az adott szakmacsoportban a tanuló más szakot is választhat végül, mint ahogy azt korábban gondolta (például erősáram helyett egy gyengeáramú képzést vagy éppen fordítva), illetve az, hogy mivel az egyes villamosipari szakmák kapcsolódnak egymáshoz, a gyakorlati tantárgyak egy részénél bizonyos ésszerű összevonásra így lehetőség nyílt.
A TISZK-központok kiválasztásánál az volt az elsődleges szempont, hogy nagy befogadóképességű iskolák legyenek: csupán az arányok érzékeltetésére érdemes megjegyezni, hogy minimum 1500 tanulót kell kiszolgálniuk ezeknek az intézményeknek. Erre kifejezetten azért van szükség, mert ezekben több szakmai képzés koncentrálódik.

2009 júniusában született meg a Munkaügyi Minisztérium rendelete, amely megnyitotta a lehetőséget a nyolcadik osztályos tanulók számára arra, hogy ne kelljen feltétlenül a 9. és a 10. előkészítő osztályokat elvégezniük, hanem ún. alternatív szakiskolai képzés keretében, ezek mellőzésével azonnal szakmai képzésben részesülhessenek. Ráadásul ezt a szakmai képzést már nem csak a TISZK-központok, hanem az összes többi, erre vállalkozó, a szükséges személyi és tárgyi feltételekkel rendelkező szakközépiskola elvégezheti. Így újra adott a lehetőség, hogy az iskolák a 9., 10., 11. évfolyamokon villanyszerelő képzést bonyolítsanak le: a régebbi struktúra szerinti három év így újra elegendő a villanyszerelői képesítés megszerzéséhez.
Az új képzési lehetőség 3 évéből az első tisztán iskolarendszerű képzést takar, tanműhelyi gyakorlattal. A második két év részben tanulószerződéssel, iskolán kívül, vállalkozásoknál, kerül lebonyolításra. A tananyag egyharmada közismereti elemekből áll, míg a fennmaradó kétharmadnyi anyag kifejezetten szakmaspecifikus elméleti és gyakorlati ismereteket takar. Így a régi rendnek megfelelően egy hét iskolai és egy hét iskolán kívüli munkahelyi kötelezettségeket kell a gyerekeknek felvállalniuk.
Összefoglalva: két úton szerezhet ma valaki villanyszerelői szakmunkás bizonyítványt. Egyfelől ha nyolcadik osztály után még nem döntött a képzési célról, illetve ha testi vagy szellemi adottságai még nem teszik lehetővé a végleges választást, akkor élhet a két évet felölelő szakiskolai előkészítői osztály lehetőségével, másfelől azonban már adott a szakképzés közvetlen elkezdésének a lehetősége is.

A beiskolázás szempontjából nagy problémát jelent az, hogy a társadalmi közmegítélés a végzettség szintje alapján rangsorolja a szakmákat: ebben a sorban pedig a szakmunkásképzés kevés presztízzsel rendelkezik. Ez azt is jelenti, hogy azok a gyerekek választják ma a szakmunkásképzést, akik nem értek el tanulmányi sikereket általános iskolában. Ezek a tanulók feltehetően a középiskola 9. és 10. évfolyamán sem lesznek eredményesek, így valójában felesleges őket bent tartani ebben az iskolai rendszerben: fegyelmezetlenek, figyelmetlenek, nyűgként élik meg a tanulást. Hozzá kell tenni, hogy a pedagógusok sem mindig képesek az ilyen fokozott figyelmet igénylő gyerekek kezelésére: az általános pedagógusképzés nem készíti fel a tanárokat arra, hogy ezekkel a motiválatlan, hiperaktív, gyakran magatartás-zavaros tanulókkal eredményesen bánjanak. Amennyiben ezek a gyerekek nem a tanulást választják, akkor célszerűnek tűnik fel közvetlenül a munka világa felé irányítani őket: ha a villanyszerelés mellett döntenek, akkor a későbbiekben még így is rengeteg irányban továbbléphetnek akár nappali, akár felnőttképzés keretében, hiszen csupán egy alapot sajátítanak el.

Tapasztalatok
A villanyszerelő szakma iránti affinitás szempontjából két élesen különálló kategória állapítható meg. Egyfelől érdeklődés jelentkezik a szakma iránt ott, ahol a családi elkötelezettség, hagyományok, esetleg a családi vállalkozás szerepet játszik a tanuló céltudatos döntésében. Másfelől nem lehet elhallgatni azt a szomorú körülményt, hogy a többségnél pusztán a kontraszelekció játszik szerepet a pályaválasztásnál, azaz a tanuló nem nyert más oktatási intézménybe felvételt.
A Verebély László Szakközépiskola és Szakiskola néhány éve az ELMŰ-vel együttműködve indított iskolarendszerű villanyszerelő alapképzést. A tanulószerződés keretében a diákok tényleges és változatos szakmai képzést nyertek. Meg kell azonban állapítani, hogy rendkívül nehezen lehetett ezeket az osztályokat megszervezni, és igen nagy arányú volt a lemorzsolódás, annak ellenére, hogy a partnervállalat 35000 Ft ösztöndíjat is fizetett a tanulóknak! Egy konkrét példa: a 30-as keretből 18 fővel indult az osztály úgy, hogy igen komoly marketingmunkát fektettek az iskola és a partnervállalat részéről is a toborzásba. Már az első két hónapban lemorzsolódott a tanulók 30%-a, az első év végére 7-8 fő maradt, végül pedig 4-5 tanuló tett sikeres szakmunkásvizsgát: ők egyébként azonnal munkalehetőséghez is jutottak.
Nem jelent nagy kockázatot megfogalmazni azt a megállapítást, hogy ezek az adatok országos tendenciákat tükröznek: számos iskola megszűnt az utóbbi időben, hiszen az önkormányzatok bizonyos létszám alatt nem engedélyezik az osztályok indítását. Talán a TISZK-központok kialakításának is az az egyik oka, hogy az elaprózódott tanulói létszámmal rendelkező képzési helyeket gazdaságilag finanszírozható központokba kell koncentrálni. Ugyanakkor ez magában hordozza azt a kockázatot is, hogy a központoktól távolabb élők vajon vállalják-e az utazással járó terheket, például a villanyszerelő végzettségért cserébe? Tudni kell, hogy egy osztály indításához, az állami költségvetés hozzájárulást biztosít: ez a normatív támogatás azonban nem fedezi a hallgatók képzését, Budapesten ez csupán a tényleges költségek 46%-át teszi ki, a többit a fenntartó intézmény, tehát az önkormányzat állja. A szakmunkásképzés ráadásul drágább, hiszen itt jelentős anyagköltség is fellép. Ha egy adott régióban nincs olyan ipari, vagy konkrétan villamosipari termelőképesség, amely fel tudná szívni a végzett villanyszerelőket, akkor bizony érdeklődés sem mutatkozik a szakma iránt és a képzés nem indítható el.

Szót kell ejteni a jelenleg működő tanulói szerződési rendszerről. Evidens, hogy jó villanyszerelő azokból a tanulókból lesz, akik a terepen, valóságos szerelői szituációkban képesek az iskolában elsajátított ismeretanyagot alkalmazni. Akár az épületgépészetben, a villanyszerelésben sincs arra lehetőség, hogy a releváns gyakorlati készségeket tanműhelyi körülmények között szerezzenek meg a tanulók. A tanműhelyi gyakorlat legfeljebb arra szolgálhat, hogy az iskolában elsajátított elméleti ismeretek megerősítést nyerjenek, de ez még köszönő viszonyban sincs a terepi kihívásokkal.
Az építőipar általános helyzetében nagyon nehéz a tanulószerződéssel foglalkoztatott hallgatók tényleges továbbképzése: ha maga a vállalkozó sem tud évekre előre kalkulálni, üzleti tervet felállítani, akkor hogyan vállalhatná fel azt, hogy a tanulót 12 hónapig folyamatosan foglalkoztatja. Az érintett vállalkozói kört nem hatja meg, hogy néhány forinttal honorálják fáradozását, miközben jelentős adminisztratív terhet vállal magára. Már régen is jellemző volt, hogy nem a tanulónak fizetett a vállalkozó ösztöndíjat, hanem éppen fordítva, a tanuló fizette meg foglalkoztatását. Az utóbbi időben ráadásul megjelent egy vállalkozói kör, amelynek tagjai reagálva erre a helyzetre, a profit reményében szervezetten kötnek „tanulószerződéseket”, noha ténylegesen csupán tanműhelyi foglalkoztatást biztosítanak. Természetesen igénybe veszik a normatív támogatásokat, kedvezményeket, költség-elszámolási lehetőségeket. Hozzá kell tenni, hogy maguknak a szakiskoláknak is nagyon nehéz megtalálniuk azt a vállalkozói réteget, amely hajlandó a tanulókkal foglalkozni, így nem egyszer rákényszerülnek ezeknek a közvetítőcégeknek a szolgáltatására.
Látható tehát, hogy a tanulószerződésekkel kapcsolatban rendkívül szerteágazó problémával kell szembenézni: az adminisztratív, szervezési, szakmai stb. nehézségek a mai napig megoldatlanok.

A felnőttképzésben megjelenő villanyszerelő oktatás megítélése ma rendkívül ambivalens a szakmai körökben, maguk a villanyszerelők is gyakran kritikával illetik ezt a képzést. Érdemes azonban mérlegelni, hogy milyen szempontok motiválhatják a megszólalókat. A villanyszerelői szakismeret csak nem elméleti tudás, hanem gyakorlati, technikai készség is, így nem elképzelhetetlen, hogy van lehetőség rövid idejű tanfolyamokon a legfontosabb tudnivalók elsajátítására – természetesen csupán akkor, ha az aspiránsok szakmai előélete (pl. 2év igazolt betanított villanyszerelői gyakorlat) erre lehetőséget biztosít. A kritikák mögött talán a kiélezett konkurenciaharc húzódik meg, hiszen a felnőttképzésből rövid idő alatt kikerül egy olyan villanyszerelő réteg, amely akár komolyabb munkákat is el tud látni. Önmagában nem feltétlenül szerencsés az, hogy egy év alatt bizonyítványt szerezhetnek a jelentkezők, de az is igaz, hogy a felnőttképzési rendszerben ma már igenis létezik hatékony, gyorsított tanulási metódus. Például nagyon is felgyorsítható az oktatás, ha például valaki elektronikai területről szeretne „átnyergelni” a villanyszerelésre, amikor is tehát igen sok közös pont található a szakmai tematikákban. Persze lehet azon „prüszkölni”, hogy miként válthat ki egy hároméves képzést egy egyéves, „gyorstalpaló” képzés, de ehhez az is hozzátartozik, hogy vajon a tanulmányokat lezáró vizsgák mennyiben mérik egy-egy hallgató felkészültségét.
A vizsgák jellegével kapcsolatban fontos más európai országok tapasztalatait hasznosítani. Például a holland vizsgarendszerben kitüntetett hangsúly esik a vizsgafeladatok normaidőn belüli megvalósítására is, azaz a szerelési tételeket normaidőn belül kell hibátlanul, elvárt minőségben megoldani. Ez arra nyújt garanciát, hogy a jelölt nem pusztán alkalmas az adott műszaki tartalom megvalósítására, hanem ezt életszerű környezetben, vállalkozói szituációban is létre tudja hozni. Ez válasz lehet a felnőttképzésben rövid idő alatt végző hallgatók szakmai felkészültségét firtató kritikákra, hiszen egy ilyen vizsgarendszer nem csak az illető elméleti felkészültségét, de az elsajátított anyag gyakorlati alkalmazási készségét is teszteli.

Végül, csupán jelzésértékűen érintve a témát: a kialakult helyzetben egyre égetőbbé válik a szakmunkások társadalmi megbecsülésének helyreállítása. Sajnos nem állnak rendelkezésre olyan szakértői anyagok, amelyek kimerítően tárgyalnák a pályakezdő szakmunkások jövedelmi, egzisztenciális körülményeit, azokat a körülményeket, amelyek mellett feladatukat ellátják, illetve azt, hogy honnan várhatnak segítséget, támogatást. Ez egy tényleges társadalmi probléma: részben ennek megoldására jött létre az RFKB (Regionális Fejlesztési és Képzési Bizottság) az Oktatási Hivatal koordinációjában. De látni kell azt is, hogy a munkaügyi statisztikák szerint megfogalmazott képzési ajánlások után még minimum három év kell, hogy elteljen ahhoz, hogy a jelzett munkaerő-piaci igények kielégíthetők legyenek a képzési időnek megfelelően.
Érdemes tehát meggondolni azt, hogy ma Magyarországon lényegében a szakiskolák határoznak arról az – az RFKB felmérései alapján –, hogy hány villanyszerelő lépjen a piacra. A német gazdaságban például ez másként történik: a tanuló az adott gazdasági egységgel, tehát vállalkozással, gyárral stb. van tanulói jogviszonyban. az iskola, csak mint képzési szolgáltatást nyújtó intézményként szerepel. Ezek alapján a megfelelő koordináló szervezetek közreműködésével – pl. kamara – a szakiskolák megrendelést kapnak az oktatási szolgáltatásra. Így sokkal közvetlenül lehet az igényeket követni.

Kérjük, szánjon pár pillanatot a cikk értékelésére. Visszajelzése segít a lap és a honlap javításában.

Hasznos volt az ön számára a cikk?

Igen

Nem