Marketing
2010/1-2. lapszám | netadmin | 8965 |
Figylem! Ez a cikk 15 éve frissült utoljára. A benne szereplő információk mára aktualitásukat veszíthették, valamint a tartalom helyenként hiányos lehet (képek, táblázatok stb.).
A Villanyszerelők Lapja decemberi számában „Tények kontra marketing” címmel jelent meg cikk a túlfeszültség-védelmi eszközök alkalmazásáról, amelynek több állítása nem kezelhető tényként. A pontatlanságok nagy száma és jellege miatt úgy éreztem, hogy terjedelmesebb formában is célszerű az olvasók figyelmét felhívni a hibákra és a tévedésekre, egyúttal a cikk állításait megjegyzésekkel és kiegészítésekkel ellátni. „Kompakt” túlfeszültség-védelmi eszközök Számomra az alcímben megjelenő „kompakt” jelző értelmezése jelentette az első problémát. „Kompakt” túlfeszültség-védelmi eszköz nem szerepel sem az MSZ IEC 61643-1, sem pedig az újabb MSZ EN 61643-11 termékvizsgálati szabványban, és ezt a kifejezést a szakzsargon sem ismeri. A cikkben összemosódik a szó hétköznapi értelme (tömör, kis méretű, kis helyigényű) és a szakmában széles körben – de pontatlanul – használt „kombinált” jelző jelentése. „Kombinált” túlfeszültség-védelmi eszköz alatt általánosságban olyan eszközt értünk, amely képes a védelem több lépcsőjének (általában az első kettőnek) a feladatát ellátni. (Itt csak közbevetőleg jegyzem meg, hogy az MSZ EN 61643-11:2002+A1:2007 szabvány 3.6. pontja szerint a kombinált túlfeszültség-védelmi eszköz olyan „túlfeszültség-védelmi eszköz, amely egyaránt tartalmaz feszültségkapcsoló és feszültségkorlátozó elemeket. A rákapcsolt feszültségtől függően mutathat feszültségkapcsoló, feszültségkorlátozó, vagy feszültségkapcsoló és feszültségkorlátozó viselkedést.”
E meghatározás alapján nem szükségszerű, hogy a kombinált túlfeszültség-védelmi eszköz a védelem több lépcsőjének feladatát egyszerre lássa el!) Az általánosságban „kombináltnak” nevezett védelmi eszközökkel tehát a hálózat több pontjára beépített többféle eszközt szokás kiváltani, ezért nevezhetnénk ezeket akár „kompakt” megoldásoknak is, de ez a szóhasználat nem terjedt el. A „kompakt” jelző használatát önmagában nem tartanám túlzottan súlyos hibának, ha a cikk más szempontból helytálló lenne. A szerző azonban azt kívánja bizonyítani, hogy az úgynevezett „T1 +T2 kategóriát” (vagyis amikor egy eszközként vagy két, közvetlenül egymás mellé beépített, azaz „kombinált” eszközként jelenik meg a védelem első két lépcsője), csak a „kompakt” túlfeszültség-védelmi eszközökkel lehet teljesíteni (mintha ezek valamiféle egzakt, jól körülhatárolt csoportját alkotnák a túlfeszültség-védelmi termékeknek).
Áttételesen azt is kijelenti, hogy a „T1+T2 kategóriájú” védelmi eszközökre önálló követelmények is vonatkoznak: „Természetesen az eszköz bevizsgálható T1 (B)-re és T2 (C)-re is, és mindkét tesztnek megfelelhet, de ez nem azt jelenti, hogy egyszerre is megfelel az előírt követelményeknek.” Ezek az állítások azonban súlyosan pontatlanok, amint az a vonatkozó termékvizsgálati szabványok alapján bizonyítható.
Túlfeszültség-védelmi eszközök szabványossági vizsgálata
Kisfeszültségű (erősáramú) hálózatokon alkalmazott túlfeszültség-védelmi eszközökre az MSZ EN 61643-11 vizsgálati szabvány vonatkozik, amelynek legfrissebb kiadása 2007-es. Ez tartalmazza azokat a vizsgálatokat (ld. a szabvány 3.35. pontját), amelyeket a különböző típusú eszközökön el kell végezni. Így a szabvány 2. táblázata sorra megadja az 1. típusú (T1, korábban: „B” fokozatú), 2. típusú (T2, korábban: „C” fokozatú) és 3. típusú (T3, korábban: „D” fokozatú) eszközök vizsgálatának villamos, mechanikai és egyéb módszereit.
Sem ebben a szabványban, sem elődjében, az MSZ IEC 61643-1-ben nincs önálló vizsgálati kritérium a „B+C”-nek nevezett eszközökre. Tévedés ne essék, nem azt állítom, hogy nincsenek ilyen eszközök, hanem azt, hogy a szabvány nem tartalmaz ezekre vonatkozóan extra követelményeket. Márpedig ennek hiányában félrevezetően sugallja azt a cikk, hogy amely termék „B” fokozatként is, meg „C” fokozatként is bevizsgált, az nem nevezhető „B+C” fokozatnak. Azoknak, akik szeretnének e tárgyban közvetlen információt is kapni, ajánlom az MSZ EN 61643-11 megismerését, amelynek 2002-es kiadása magyar nyelven is hozzáférhető. (Igaz, ez nem a legfrissebb kiadása a szabványnak, mert 2007-ben megjelent az angol nyelvű A11-es kiegészítés, de ebben az ügyben ez figyelmen kívül hagyható).
A vizsgáló laboratóriumok feladata
A cikk pontatlan az akkreditált laboratóriumok feladatát illetően is. Ezek az intézmények azt vizsgálják, hogy a gyártó terméke a gyártó utasításai szerint alkalmazva biztonságos-e (pl. érintésvédelmi, tűzvédelmi szempontból), és hogy a gyártó által megadott paramétereket (levezetőképesség, védelmi feszültségszint stb.) teljesíti-e a termék. Annak eldöntése, hogy egy termék adott környezetben történő felhasználáshoz megfelelő-e, az alkalmazó (tervező, kivitelező) feladata, a termék műszaki adatai alapján.
Ennek tükrében igaz a szerzőnek az az állítása, hogy „egyetlen akkreditált laboratórium sem állíthat ki dokumentumot arról, hogy az előbbi módszerekkel [1. és 2. típusként] bevizsgált eszköz egyszerre ellátja mindkét védelmi fokozatot”, de ez egy semmitmondó állítás, mert ilyen dokumentum kiállítása nem képezi a vizsgáló intézmények feladatát, és – amennyire én tudom – nem is állítottak még ki ilyet. Sajnos, a cikknek ez a kijelentése a szövegkörnyezetébe helyezve azt jelenti, hogy egyes gyártók és laboratóriumok „ügyes marketingfogás” érdekében cinkosan összejátszva „trükköznek”, mert „B”-re és „C”-re, nem pedig „B+C”-re vizsgálják be az eszközöket, ami alaptalan gyanúsítás, mind a gyártókra, mind pedig a vizsgáló intézményekre nézve.
Túlfeszültség-védelmi eszközök alkalmazása
A cikk a „nem valódi B+C védelem alkalmazásának” buktatójaként említi a túlfeszültség-védelmi eszközök méretezését, amivel kapcsolatban az „MSZ HD 60364-5-53” és EN 62305-4 szabványokat, illetve a „61643-12” -t említi. Utóbbi jelzet (némileg hiányosan) az európai szabványrendszerben egy ún. műszaki specifikációt (CLC/TS 61643-12) takar, aminek bevezetése a tagországokban nem kötelező. Ettől még szakirodalmi hivatkozásként persze figyelembe vehető. Pontatlan az „MSZ HD 60364-5-53” szabványhivatkozás is, amelynek helyes jelölése: MSZ HD 60364-5-534.
Már meg sem említem, hogy a cikkben itt említett EN szabványok elejéről itt-ott lemaradt az MSZ jelzés. (Ezek nem nagy hibák, feltételezhetném azt is, hogy mindez csupán elírás, de kezd egy kicsit sok lenni az „elírás”.) Visszatérve a méretezésre, a szerző az említett szabványokra hivatkozva kijelenti, hogy „amennyiben a ˝B˝ fokozat helyére szánt varisztor alapú eszköz nem teljesíti a 12,5 kA lökőáram-csúcsot fázisonként (általában ez 7 kA), ebben az esetben nem vagy csak megfelelő indoklással alkalmazható, mint pl. hatástanulmány készítésével, amelynek értéke esetenként akár több százezer forintra is rúghat.” A méretezést valóban a felsorolt szabványok szerint kell végezni (csendesen megjegyezve, hogy e tárgyban a forrásként megjelölt MSZ HD 60364-5-534 sem tökéletes, mert a túlfeszültség-védelmi eszközök méretezésével kapcsolatban az MSZ EN 62305-1 D. és E. melléklete legalább annyira fontos, mint az MSZ EN 62305-4.).
A szerző által hangsúlyozott minimális 12,5 kA levezetőképesség azonban csak arra az esetre vonatkozik, amikor a túlfeszültség-védelmi eszköz beépítésének szükségessége az MSZ EN 62305 alkalmazásából következik (arra nem, amikor az MSZ HD 60364-4-443-ból). Ami a „hatástanulmány”-t illeti, jelentése ebben a szövegkörnyezetben nem világos, már csak azért sem, mert a túlfeszültség-védelmi eszközök alkalmazásának alapvető szabályait ismerő szakemberek számára a méretezés (vagyis adott esetben 12,5 kA-nél kisebb levezetőképességű varisztor alkalmasságának indoklása) nem jelenthet gondot.
Egyéb megjegyzéseim
A cikk elején a lépcsőzött túlfeszültség-védelmi rendszer 3 fokozatának működését a szerző a szikraköz + varisztor + szupresszor dióda modellen mutatja be. Ez a modell kétségkívül szemléletes, a valóságban azonban egészen ritkán épül fel így a védelem. Kisfeszültségű, erősáramú hálózatoknál (amiről a cikk szól), a védelem 3. fokozataként (3. típus, „D” fokozat, T3) szupresszor diódát csak elvétve találhatunk, varisztort (és gáztöltésű szikraközt) annál inkább! Nem kötözködnék ilyen szakmai apróságokkal, mert ez nem tartozik a cikk elsődleges témájához, de ha a szerző a tapasztalható magabiztossággal és kevéssé burkolt agresszivitással fogalmazza meg mondanivalóját, akkor talán jogos elvárás, hogy a címben emlegetett „tények” valóban tények legyenek. Itt azonban a „Tények kontra marketing” mérkőzésben kiütéssel győzött a marketing.
Hozzáteszem, a szerzőnek természetesen igaza van néhány dologban. A varisztoros 1. (+2.) típusú túlfeszültség-levezetők alkalmazásának kétségtelenül vannak korlátai. Erős a gyanúm, hogy vannak olyan gyártók is, akik „ügyes marketingfogással” próbálják varisztoros (esetleg szikraközös) eszközeiket jobb színben feltüntetni. És abban is egyetértek, hogy a laikus vagy a túlfeszültség-védelem területén kevéssé járatos szakember a „megfelelő védelmi koncepció kialakításához és a megfelelő védelmi eszközök kiválasztásához forduljon bizalommal szakemberhez”. (Ami, lássuk be, nem egyszerű! Mert miről ismerszik meg a túlfeszültség-védelmi szakember: van neki doktori címe, vagy írt már cikket a Villanyszerelők Lapjába stb.?) Mindehhez azonban rögtön azt is hozzáfűzném, hogy a közvetlenül egymás mellé épített (azaz „kompakt”) szikraköz + varisztor alapú „B+C” védelmeknek is vannak kényes pontjai: itt van például a kis homlokmeredekségű feszültség- és áramimpulzusok problémája, meg a szikraközök élettartam-problémája (csak hogy konkrétumokat is említsek). És ha vannak olyan gyártók, akik a cikkben vélelmezett „ügyes marketingfogásokkal” élnek, akkor vannak olyanok is, akik kevésbé használják ezeket a módszereket.
Kruppa Attila
Tisztelt Olvasók, tisztelt Kruppa Attila!
Nagyon szépen köszönöm a részletes, kimerítő és mindenek felett építő jellegű véleményt a cikkről, egyrészt mert az olvasók teljes körű informáltságához szükséges és elengedhetetlen több vélemény, meglátás ismertetése, másrészt mert a cikk talán elérte célját azzal, hogy elindulhat egy egészséges, építő jellegű, szakmai „vita” a villám- és túlfeszültség-védelem e kérdésében is.
Amennyiben a cikkem hangvétele bárhol is agresszívnek tűnik, akkor ezért itt szeretnék elnézést kérni, ugyanis pont ez az, amit az „elírásoktól” még jobban szeretnék elkerülni. Jogos a MSZ HD 60364-5-534 szabvány megnevezésének helyesbítése, sajnos többszöri elolvasás és lektori véleményezés után is hibásan szerepelt a cikkben. Ezúton is köszönöm! Szintén helyesnek tartom a véleményező azon meglátását, hogy nem csak az MSZ HD 60364-5-534 szabványt kell figyelembe venni belső túlfeszültség-védelmi rendszer tervezésénél, de erre vonatkozó utalás nem is szerepel a cikkben.
Egy-két hozzáfűzni való a megjegyzésekhez és kiegészítésekhez a következő. „Kompakt” vagy „kombinált”? Egyik sem. Vagy mindkettő. A mindennapi szóhasználat során ez a két jelző hangzik el a „T1+T2” kategóriájú túlfeszültség-levezetőkkel kapcsolatban és ezért is került idézőjelbe, mert, ahogy ezt Ön is írta, a szabvány nem tartalmaz ezekre vonatkozóan extra követelményeket.
Ebből kifolyólag a cikk nem szerette volna „félrevezetően sugallni” azt, hogy amely termék „B” fokozatként is, meg „C” fokozatként is bevizsgált, az nem nevezhető „B+C” fokozatnak, hanem pont azt, hogy bárminek elnevezhető. Lehetne akár „B/C” is. Mivel nincs deklarálva az, hogy a „B+C” mit kell, hogy jelentsen, így az eszköz kiválasztását végző felhasználó ennyit lát az eszköz adatlapján: T1+T2 (régebben B+C). Ez lehet a marketing része. Egy ilyen eszköznél, mit jelen a „+”? „És”-ként értelmezzük? „Vagy”-ként értelmezzük? Attól függ?
Pont erre az anomáliára szeretnénk felhívni a figyelmet. Különböző gyártók katalógusaiban ugyanolyan jelzéssel nem feltétlenül ugyanolyan termék szerepel. Ez nem azt jelenti, hogy azok a termékek, ahol esetleg „vagy”-ként értelmezzük a „+”-t, rosszak, hibásak lennének. Ezeknek a termékeknek is van létjogosultságuk a piacon, sőt, a legtöbb gyártónak van vagy lesz ilyen terméke, hiszen ezek az eszközök is maradéktalanul elvégzik a szerepüket, de a „sugallt” elnevezéssel ellentétben nem két fokozatot látnak el egyszerre, hanem egyet. Vagy T1 fokozatot, vagy T2 fokozatot.
Nem állítom és a jövőben sem szeretnék olyat állítani, hogy gyártók és vizsgáló laboratóriumok összejátszanának, mert biztos vagyok abban, hogy ilyen nem történhet meg, már csak azért sem, mert mind a két fél a hírnevét, de ami még fontosabb, működési engedélyét kockáztatná.
Ki a szakember? Véleményem szerint a túlfeszültség-védelmi szakember nem arról ismerszik meg, hogy mondjuk Villanyszerelők Lapjában publikált cikket (ezt akár „burkolt célzásnak” is vehetném, de tudom, ha bárki magára ismerhetne a műben, az csak véletlen műve). Az igazi szakember az, aki a megoldandó feladatokra a legmegfelelőbb megoldást tudja ajánlani figyelembe véve minden érvényben lévő, az adott alkalmazásra vonatkozó szabványi előírást és szem előtt tartva a világunkat nagymértékben befolyásoló gazdasági szempontokat is. Viszont pont a „T1+T2” témakörben doktorok, (műszaki) tervezők, kivitelezők is sokszor tanácstalanul állnak, hogy melyik esetben a megnevezés mit is jelent. Általánosan elmondhatjuk, minden gyártó a saját termékét ismeri a legjobban, így ha valaki nem biztos, hogy az adott elnevezés mit jelent akkor kérdezze meg gyártóját, szakértőjét.
Bízunk benne, hogy akár ebben, akár más hasonlóan, többféleképpen értelmezhető vagy nyitott, vitatott témakörben a jövőben is olvashatunk tartalmas cikkeket, észrevételeket!
Tisztelettel, Memon Tomislav
