Barion Pixel

Villanyszerelők Lapja

Nem csak villanyszerelőknek

Békebeli világítástechnika

2008. október 27. | Rusvai László |  2454 | |

Az alábbi tartalom archív, 12 éve frissült utoljára. A cikkben szereplő információk mára aktualitásukat veszíthették, valamint a tartalom helyenként hiányos lehet (képek, táblázatok stb.).

A fővárosi gázszolgáltatás hőskora (1856-1910) című kiállítás nyomán néztünk utána az újkori világítás fejlődéstörténetének. A pesti városi közvilágítás gázlámpái először 1856 karácsonyán gyulladtak ki, és maradtak használatban a XX. század elejéig. ...

A fővárosi gázszolgáltatás hőskora (1856-1910) című kiállítás nyomán néztünk utána az újkori világítás fejlődéstörténetének. A pesti városi közvilágítás gázlámpái először 1856 karácsonyán gyulladtak ki, és maradtak használatban a XX. század elejéig.

A világításhoz szükséges gázt az első időszakban az Általános Osztrák Légszesztársulat gázgyáraitól kapta Pest és Buda, a Fővárosi Gázművek csak 1910-ben vette át a gázszolgáltatást. Az első, a józsefvárosi gázgyár egy része ma is áll, pár éve már műemléki védelem alatt. A gázgyárakban kőszéngázt, úgynevezett városi gázt állítottak elő, mind a közvilágítás, mind a háztartások ezt használták egészen az 1970-es évekig, amikor a gázgyártást megszüntették, és a főváros hálózatát földgázüzeműre állították át.

A gázvilágítással szemben tapasztalt kezdeti idegenkedést hamar legyőzte az új világítóanyag biztosította kényelem: az első gázgyár építésekor általánosan használt repceolajlámpák ugyan kellemes és a kor színvonalának megfelelő erősségű fényt adtak, mechanikus szerkezetük azonban gyakran meghibásodott, a  ragacsos üzemanyag miatti tisztogatásuk fáradságos munkát jelentett. A pillangó- vagy körégős gázlámpák ezzel szemben szinte semmilyen karbantartást nem igényeltek, és sosem fogyott ki belőlük az üzemanyag.

Az előbb említett két gázlámpatípust a 19. század elején fejlesztették ki, és általánosan használták a gázvilágításban csaknem száz éven keresztül. Mindkettőhöz a francia felvilágosodás tudományos felismerései nyomán kifejlesztett repceolajlámpák szolgáltak mintául. Az 1783-ban feltalált egyszerű, laposbeles olajlámpa – ahol a láng széles, és így nagy felületen érintkezik mindkét felületén a levegő oxigénjével – adta az ötletet a pillangóégőhöz, melynél a gáz keskeny nyíláson ömlik ki, és szétterülve lepkeszárnyformájú lánggal ég. Argand 1787-ben bemutatott körbeles olajlámpája vezetett a gázkörégő megalkotásához; itt a gáz körben elhelyezett pici lukakon áramlik ki, és henger alakú lángot alkot, külső és belső oldalát egyaránt táplálja a levegő oxigénje. Ez utóbbit – az Argand-olajlámpához hasonlóan - üvegcilinderrel szerelték fel, mely a lángnak egyenletes huzatot biztosít. A pillangóégők 10-12 gyertya teljesítményével egyenértékű fényt adtak, az Argand-körégők a nagyobb láng és hatékonyabb égésmód következtében ennek majdnem kétszeresét. Alacsony hatékonyságuk ellenére a pillangóégők mégis közkedveltek maradtak, és utcai lámpákban, lépcsőházakban még az I. világháború idején is világítanak.

Az 1890-es évek szenzációja az Auer von Welsbach által tökéletesített izzóharisnyás gázégő, mely a lakásvilágításban szinte azonnal kiszorította a nyílt lángú lámpákat, és az akkoriban már terjedő villanyvilágítással szemben újabb negyedszázadra biztosította a gázvilágítás versenyképességét. Az izzóharisnya hengeres, kesztyűujj- vagy méhkasszerű textilhuzat, melyet ritkaföldfémek sóival, elsősorban tórium-nitráttal itatnak át. Ha a harisnyát alulról bunzenlánggal hevítik, a tórium-nitrát oxiddá alakul, és a magas hő hatására erős sárgásfehér fényt bocsát ki. Az Auer-lámpa gyors elterjedését elősegítette a nyílt lángú lámpákhoz képest alacsonyabb gázfogyasztása és az izzóharisnya jelentős, már az elektromos lámpákéhoz mérhető fényereje.

Az izzóharisnyás lámpák hátrányaként említhetjük, hogy a harisnya kezelése, rendkívüli sérülékenysége folytán fokozott figyelmet, a harisnyák felszerelése, a láng helyes beállítása pedig némi szakértelmet igényelt. A gáztársaság szakembere viszont kérésre házhoz jött, lecserélte a tönkrement harisnyákat, ellenőrizte az illesztéseket és újrazsírozta a lámpák csapjait.

Az Auer-lámpák modernebb változata az invertált vagy fordított égő; lényege, hogy a gázcső nem fel, hanem lefelé mutat, és a végén égő bunzenláng félgömb alakú harisnyát hevít. Különösen alkalmas volt csillárok vagy falikarok égőinek, ugyanis minden korábbi lámpatípussal ellentétben lefelé nem vetett árnyékot. A ma még használatos utcai gázlámpák ugyanilyen invertált harisnyákkal világítanak: tessék csak megfigyelni a Hunyadi János úton, a Margit híd budai hídfőjénél lévő parkban vagy a Műegyetem előtt.

A gázlámpák fejlődésében kisebb kitérőt jelentettek a karburáló lámpák, melyek naftalin gőzével dúsították a gyengébb minőségű világítógázt, vagy a regeneratív lámpák, amelyek a lámpa saját hőjével melegítették elő az üzemanyagot, illetve az égéshez szükséges levegőt. Ez utóbbiak inkább csak a közvilágításban terjedtek el, például ilyen, Siemens-gyártmányú lámpákat találunk a századfordulón a Szerviták terén.

Az érdekességek sorát gyarapítják a „vegyestüzelésű” - villannyal és gázzal működő – kombinált lámpatestek, melyek egy-egy vagy több Auer-gázégőből és villanylámpából állottak. Ezekre azért volt szükség, mert a korai időszakban gyakori volt az áramkimaradás, és az elektromos áramot jóval drágábban mérték, mint a gázt.

Az 1860-as években elterjedő petróleumlámpákat a gázhálózatba bekapcsolt lakásokban is megtaláljuk. A gázzal világított ebédlőben vagy szalonban, ahol a család este tartózkodott, gyakran égettek egy petróleumlámpát is; ezt vitték magukkal, ha rövid időre át kellett menniük egy másik helyiségbe, vagy ajtót kellett nyitniuk az egyébként sötét előszobában. Szigorú szabály volt, hogy a gázt ott nem hagyták égve, ahol nem tartózkodtak. Éjszakára mindig gondosan lezárták a gázórát, és már a hálószobába is petróleumlámpával vagy gyertyával vonultak vissza.

Az I. világháború után a gázgyárak szénellátása, ennek következtében a gázszolgáltatás bizonytalanná vált. Magyarország lassan átállt a villany használatára. Az értékesebb vagy dekoratívabb csillárokat elektromosították, ezek ma is számos lakásban megtalálhatók. A gázégőket többnyire eltávolították, és helyükre csavarták az elektromos foglalatot, csak a karok csapjai árulkodnak arról, hogy a villanyvezeték helyén hajdan gáz közlekedett.



Kérjük, szánjon pár pillanatot a cikk értékelésére. Visszajelzése segít a lap és a honlap javításában.

Hasznos volt az ön számára a cikk?

 Igen

 Nem