Barion Pixel

Villanyszerelők Lapja

Áttekintő táblázat

Lánc-, lánc, eszterlánc:szempontok a kereskedelmi körbetartozáshoz

2006. november 1. | netadmin |  2566 | |

Az alábbi tartalom archív, 14 éve frissült utoljára. A cikkben szereplő információk mára aktualitásukat veszíthették, valamint a tartalom helyenként hiányos lehet (képek, táblázatok stb.).

Lánc-, lánc, eszterlánc:szempontok a kereskedelmi körbetartozáshoz Az elmúlt lapszámainkban többször, több szempontból elemeztük már a villanyszerelési kereskedelem problémáit. Most elsősorban a pénzügyi teljesítések elmaradásával, illetve az eze...

Lánc-, lánc, eszterlánc:szempontok a kereskedelmi körbetartozáshoz

Az elmúlt lapszámainkban többször, több szempontból elemeztük már a villanyszerelési kereskedelem problémáit. Most elsősorban a pénzügyi teljesítések elmaradásával, illetve az ezek volumenével kapcsolatos észrevételeknek adunk nyilvánosságot egy budapesti nagykereskedelmi cég képviselőjének személyes észrevételeire támaszkodva. Noha a körbetartozások rendszere értelemszerűen összefonódik a kivitelezési ágazatokkal, illetve az építőipar egész struktúrájával, jelen cikkünkben elsősorban a kereskedői tapasztalatokra helyezzük a hangsúlyt.

A szóban forgó nagy- és kiskereskedelmi cég kinnlevősége az elmúlt két-három évben folyamatosan nőtt: tekintettel arra, hogy a vállalat árbevétele is dinamikusan emelkedett, ez akár természetes tendenciának is számíthatna. Mindamellett a kinnlevőség aránya drasztikus mértéket öltött, és ez komoly lépések megtételére ösztönözte a cégvezetést. Igen ám, de milyen irányban lehet elindulni?
A vállalat alapvetően üzletkötői rendszerben értékesíti főleg villanyszerelési alapanyagokból felépülő termékpalettáját. Az első nehézség abból adódik, hogy az üzletkötő gyakran nincs tisztában, hogy az adott kivitelezésen milyen szintű (al)vállalkozóval kerül kapcsolatba. Különösen, ha egy előrehaladott állapotú kivitelezésről van szó, ahol a generálkivitelező az átadási határidőtől hajtva "összecsődít" mindenféle kivitelező-brigádot a piacról: ezeknek a cégeknek a generálkivitelező "nem szeret" fizetni, s ekkor bizony az alvállalkozókat ellátó kereskedőcégek is bajba kerülnek. Különösen akkor, ha a megrendelés érdekében alulvállalják magukat az esetleges túlmunka reményében. Ki kell emelni, hogy egy 5-10 millió forint értékű anyagvásárlás, -beépítés már csődközeli helyzetbe tudnak vinni kisebb, családi méretű kivitelező vállalkozásokat, akkor, ha nem, illetve nem pontosan kapják meg vállalkozói díjukat. Ezen a szinten már nincs lehetőség arra, hogy valaki például a nyersanyagárak (réz, alumínium stb.) generálta alapanyagár-emelkedést beépítse árajánlatába!
Számos olyan kis cég van, amely 5, 10, 15 millió forintos adósságcsapdájából képtelen kitörni: az újabb és egyre kockázatosabb munkavállalásokból pusztán korábbi tartozásaikat tudják rendezni, aktuális anyagrendelésüket már nem. Ilyenkor merül fel a bank "segítő keze": mintegy két éve kezdődött ez a folyamat, s beláthatatlan következményekkel fog járni.
Az állami beruházásoknál - a tragikomikus fizetési feltételek és határidők mellett - külön pikantéria az áfa-befizetés körüli anomália: a késedelmes fizetés azért is sújtja erősen a kivitelezőt, mert ő a vállalási árban foglalt anyagköltség áfa-tartalmát előre megfinanszírozza. Amennyiben késik a kifizetés, úgy veszteségét még ez a tétel is megnöveli!
Az üzletkötőket tehát egyszerűen nem lehet teljes körűen felkészíteni ezekre a helyzetekre, arra, hogy mind nagyobb, mind kisebb cégeknél teljes mértékben kielégítő kockázatelemzést készítsenek. Ez egyszerűen szubjektív döntés marad. A korábban felépített döntéshozatali mechanizmus egyszerűen értelmét vesztette: legyen szó akár tőkeerős, akár tőkeszegény beruházóról, a fizetési hajlandóságot nem lehet előre kiszámítani.
Ennek megfelelően minden adósságot külön, egyedi elbírálás alatt kell kezelni.
A 2006-os esztendő bizonyos értelemben fordulópontot hozott: számos nagykereskedelemmel foglalkozó cég került abba helyzetbe, hogy kinnlevőségei a napi pénzügyi stabilitást veszélyeztetik. Ebben a szituációban felmerül az adósságrendezés mikéntjének kérdése. A legtöbben jogi lépéseket helyeznek kilátásba, de köztudomású, hogy ezek eredményessége kérdéses, időtartama pedig beláthatatlan.
Az adott nagykereskedelmi cég kintlévőségének közel 60-70%-át nagy kivitelező cégek halmozták fel: a fennmaradó 30-40%-ot a kisebb kivitelezők, illetve olyan kiskereskedelmi cégek hozták létre, amelyek maguk is kiskivitelezőknek adtak nagy fizetési határidővel árut.
Tipikusnak tekinthető a nagy tételben nem fizető cégek esetében az a konstrukció, hogy azonos néven több kisebb céget üzemeltetnek: a szakosodott kisebb kivitelező cégek szakági besorolást nyernek, de nevük lényegében megegyezik a generál-kivitelezést folytató nagyvállalatéval. Ez költséghatékony kivitelezést tesz lehetővé, de az az előnye is megvan, hogy könnyen ki lehet bújni a fizetési kötelezettség alól. Akár úgy, hogy az egyes részcégek csődölnek be, akár az egész vállalatcsoport öncsődjével. Noha az utóbbi időben már változott a csődtörvény, rengeteg kiskapu áll rendelkezésre a tisztességtelen piaci résztvevők számára. Példaként a banki kölcsönök által finanszírozott kivitelezések esetei hozhatók fel: hiába áll rendelkezésre tekintélyes ingatlanvagyon fedezetként a tartozások kiegyenlítésére, ha a kivitelező banki támogatással finanszírozta meg a kivitelezést. Ekkor csőd esetén a bank jár jól, ő érvényesítheti jogait, a kereskedő pedig hoppon marad. Továbbá, hiába szerepel a számlán az a kitétel, hogy az áru ellenértékének kiegyenlítéséig a szállító tulajdonában van, beépítés után csak rombolással lehetne ezt visszaszerezni, ami a kereskedőt rendkívül támadhatóvá teszi.
A körbetartozás elleni fellépés egyik lehetséges útja a kereskedőtársaságok egységes fellépése lenne. Rendkívül hasznos lenne, ha egységes információs rendszer állna rendelkezésre, amely "feketelistára" helyezné a nem fizető cégeket. Itt jelenik meg a rendkívül kiélezett verseny egyik hátrányos vonása: a bizalmatlanság és a mindenáron való megrendeléshez jutás. Ha egyes piaci résztvevők fontosabbnak látják azt, hogy a konkurenciától megrendelőt hozzanak el - szó szerint: mindenáron -, akkor világos, hogy nem lesz megegyezés. Tekintettel arra, hogy cégenként több százmillió forintos kinnlevőségekről van szó, előbb-utóbb fel kell ébrednie a cégvezetőknek, rá kell jönniük, hogy ez a helyzet már nem a piaci versengésről szól, hanem az egyáltalában vett fennmaradásról. Eltagadhatatlan, hogy előbb-utóbb a piac önszabályozó mechanizmusa be fog avatkozni! Csodák nincsenek: a kereskedelmi cég költségvetése egy árbevételből, egy költségből és egy nyereségből alakul ki. Ha fejleszteni akar a cég, akkor realizálni kell egy minimális árrést. De mi történik, ha egyszerűen nem folynak be a bevételi tételek? Természetesen egy ilyen együttműködés lehetőségét jogilag pontosan ki kell dolgozni. Ha egy cég felszámolás alatt áll, akkor ezzel partnerei is tisztában vannak: a lényeg pontosan az, hogy már abban a stádiumban ki lehessen szűrni a problematikus cégeket, amikor még csak egy partnerével járt el inkorrekt módon. Egy ilyen információs rendszernek talán elrettentő hatása is lehetne. Így talán felszámolhatóvá válik az a rendszer, hogy a fizetési szándékkal nem rendelkező cégek sorba egymás után rászedjék a kereskedőcégeket, akik az elején persze örülnek annak, hogy a konkurenciától csábítottak át megrendelőket. A magyarországi piacon ezt éveken keresztül el lehetett játszani.
A jelentős fizetési határidők elérése a kivitelezők részéről így is igen jelentős többletköltséget rótt a kereskedők vállára. A 90 napos fizetési határidő egy sokmilliós megrendelés esetén már jelentős veszteséget jelent, különösen úgy, ha ehhez hozzávesszük a készletfinanszírozást is: ekkor már talán 150 napos átfutással kell kalkulálni. Ezt a nagykereskedelmi egységnek kell önerősen megfinanszírozni. Pedig hát lássuk be: manapság mi mindent lehet létrehozni 90 nap alatt! A késedelmes fizetés ettől kezdve már csak a veszteség fokozása!

Feltétlenül lépni kell: rengeteg trükkös módszert találtak már ki arra, hogyan lehet az anyagátvételt, illetve a megrendelést úgy kialakítani, hogy a pénzügyi, jogi felelősséget el lehessen mosni. Például úgy, hogy döntési helyzetben nem lévő céges alkalmazottakkal rendeltetik meg, vetetik át az árut, majd közlik, hogy csak az igazgatóságtól kiment, hivatalos megrendelések ellenérté-két hajlandók kiegyenlíteni. Már ügyvédi segítség szükséges ezekben az esetekben: hiába nincs benne történetesen a megbízott építésvezető szerződésében az árurendelés, áruátvétel jogosítványa, ha a tulajdonos befogadja a számlát, akkor ezzel elismeri ennek az igénynek a jogosságát. Másik példa a következő. A kivitelezés egyik alvállalkozója számára történt árukiszállítás. Ezt követően a megrendelő felmondta az alvállalkozóval kötött egyezséget. Az alvállalkozó pedig természetesen a megrendelőhöz irányította az anyagszállítást végző nagykereskedést. Ez már csak adófizetés szempontjából is számos problémát vet fel: az eltelt hónapok után csak önrevízióval lehetett volna kikeveredni az ügyből. A probléma rendezése több hónapig elhúzódott, noha tényleges vitája a kereskedelmi cégnek egyik partnerével sem volt, mégis, ő húzta a rövidebbet. A konkrét esetben csak az jelentett segítséget, hogy a megrendelő cég hírnevét féltve hajlott a kompromisszumra.
A nyilatkozatot adó cég képviselője 600-700 millió forintos kinnlevőségről számolt be. Előzetes becslése szerint ennek körülbelül 15%-a (!) valószínűleg már nem behajtható követelés marad.


Kérjük, szánjon pár pillanatot a cikk értékelésére. Visszajelzése segít a lap és a honlap javításában.

Hasznos volt az ön számára a cikk?

 Igen

 Nem