Lánc-, lánc, eszterlánc:szempontok a kereskedelmi körbetartozáshoz
2006/11. lapszám | netadmin | 3099 |
Figylem! Ez a cikk 19 éve frissült utoljára. A benne szereplő információk mára aktualitásukat veszíthették, valamint a tartalom helyenként hiányos lehet (képek, táblázatok stb.).
Lánc-, lánc, eszterlánc:szempontok a kereskedelmi körbetartozáshoz Az elmúlt lapszámainkban többször, több szempontból elemeztük már a villanyszerelési kereskedelem problémáit. Most elsősorban a pénzügyi teljesítések elmaradásával, illetve az eze...
Az elmúlt lapszámainkban többször, több szempontból elemeztük már a villanyszerelési kereskedelem problémáit. Most elsősorban a pénzügyi teljesítések elmaradásával, illetve az ezek volumenével kapcsolatos észrevételeknek adunk nyilvánosságot egy budapesti nagykereskedelmi cég képviselőjének személyes észrevételeire támaszkodva. Noha a körbetartozások rendszere értelemszerűen összefonódik a kivitelezési ágazatokkal, illetve az építőipar egész struktúrájával, jelen cikkünkben elsősorban a kereskedői tapasztalatokra helyezzük a hangsúlyt.
A szóban forgó nagy- és kiskereskedelmi cég kinnlevősége az elmúlt két-három
évben folyamatosan nőtt: tekintettel arra, hogy a vállalat árbevétele is dinamikusan
emelkedett, ez akár természetes tendenciának is számíthatna. Mindamellett a
kinnlevőség aránya drasztikus mértéket öltött, és ez komoly lépések megtételére
ösztönözte a cégvezetést. Igen ám, de milyen irányban lehet elindulni?
A vállalat alapvetően üzletkötői rendszerben értékesíti főleg villanyszerelési
alapanyagokból felépülő termékpalettáját. Az első nehézség abból adódik, hogy
az üzletkötő gyakran nincs tisztában, hogy az adott kivitelezésen milyen szintű
(al)vállalkozóval kerül kapcsolatba. Különösen, ha egy előrehaladott állapotú
kivitelezésről van szó, ahol a generálkivitelező az átadási határidőtől hajtva
"összecsődít" mindenféle kivitelező-brigádot a piacról: ezeknek a cégeknek
a generálkivitelező "nem szeret" fizetni, s ekkor bizony az alvállalkozókat
ellátó kereskedőcégek is bajba kerülnek. Különösen akkor, ha a megrendelés
érdekében alulvállalják magukat az esetleges túlmunka reményében. Ki kell emelni,
hogy egy 5-10 millió forint értékű anyagvásárlás, -beépítés már csődközeli
helyzetbe tudnak vinni kisebb, családi méretű kivitelező vállalkozásokat, akkor,
ha nem, illetve nem pontosan kapják meg vállalkozói díjukat. Ezen a szinten
már nincs lehetőség arra, hogy valaki például a nyersanyagárak (réz, alumínium
stb.) generálta alapanyagár-emelkedést beépítse árajánlatába!
Számos olyan kis cég van, amely 5, 10, 15 millió forintos adósságcsapdájából
képtelen kitörni: az újabb és egyre kockázatosabb munkavállalásokból pusztán
korábbi tartozásaikat tudják rendezni, aktuális anyagrendelésüket már nem.
Ilyenkor merül fel a bank "segítő keze": mintegy két éve kezdődött ez a folyamat,
s beláthatatlan következményekkel fog járni.
Az állami beruházásoknál - a tragikomikus fizetési feltételek és határidők
mellett - külön pikantéria az áfa-befizetés körüli anomália: a késedelmes fizetés
azért is sújtja erősen a kivitelezőt, mert ő a vállalási árban foglalt anyagköltség
áfa-tartalmát előre megfinanszírozza. Amennyiben késik a kifizetés, úgy veszteségét
még ez a tétel is megnöveli!
Az üzletkötőket tehát egyszerűen nem lehet teljes körűen felkészíteni ezekre
a helyzetekre, arra, hogy mind nagyobb, mind kisebb cégeknél teljes mértékben
kielégítő kockázatelemzést készítsenek. Ez egyszerűen szubjektív döntés marad.
A korábban felépített döntéshozatali mechanizmus egyszerűen értelmét vesztette:
legyen szó akár tőkeerős, akár tőkeszegény beruházóról, a fizetési hajlandóságot
nem lehet előre kiszámítani.
Ennek megfelelően minden adósságot külön, egyedi elbírálás alatt kell kezelni.
A 2006-os esztendő bizonyos értelemben fordulópontot hozott: számos nagykereskedelemmel
foglalkozó cég került abba helyzetbe, hogy kinnlevőségei a napi pénzügyi stabilitást
veszélyeztetik. Ebben a szituációban felmerül az adósságrendezés mikéntjének
kérdése. A legtöbben jogi lépéseket helyeznek kilátásba, de köztudomású, hogy
ezek eredményessége kérdéses, időtartama pedig beláthatatlan.
Az adott nagykereskedelmi cég kintlévőségének közel 60-70%-át nagy kivitelező
cégek halmozták fel: a fennmaradó 30-40%-ot a kisebb kivitelezők, illetve olyan
kiskereskedelmi cégek hozták létre, amelyek maguk is kiskivitelezőknek adtak
nagy fizetési határidővel árut.
Tipikusnak tekinthető a nagy tételben nem fizető cégek esetében az a konstrukció,
hogy azonos néven több kisebb céget üzemeltetnek: a szakosodott kisebb kivitelező
cégek szakági besorolást nyernek, de nevük lényegében megegyezik a generál-kivitelezést
folytató nagyvállalatéval. Ez költséghatékony kivitelezést tesz lehetővé, de
az az előnye is megvan, hogy könnyen ki lehet bújni a fizetési kötelezettség
alól. Akár úgy, hogy az egyes részcégek csődölnek be, akár az egész vállalatcsoport
öncsődjével. Noha az utóbbi időben már változott a csődtörvény, rengeteg kiskapu
áll rendelkezésre a tisztességtelen piaci résztvevők számára. Példaként a banki
kölcsönök által finanszírozott kivitelezések esetei hozhatók fel: hiába áll
rendelkezésre tekintélyes ingatlanvagyon fedezetként a tartozások kiegyenlítésére,
ha a kivitelező banki támogatással finanszírozta meg a kivitelezést. Ekkor
csőd esetén a bank jár jól, ő érvényesítheti jogait, a kereskedő pedig hoppon
marad. Továbbá, hiába szerepel a számlán az a kitétel, hogy az áru ellenértékének
kiegyenlítéséig a szállító tulajdonában van, beépítés után csak rombolással
lehetne ezt visszaszerezni, ami a kereskedőt rendkívül támadhatóvá teszi.
A körbetartozás elleni fellépés egyik lehetséges útja a kereskedőtársaságok
egységes fellépése lenne. Rendkívül hasznos lenne, ha egységes információs
rendszer állna rendelkezésre, amely "feketelistára" helyezné a nem fizető cégeket.
Itt jelenik meg a rendkívül kiélezett verseny egyik hátrányos vonása: a bizalmatlanság
és a mindenáron való megrendeléshez jutás. Ha egyes piaci résztvevők fontosabbnak
látják azt, hogy a konkurenciától megrendelőt hozzanak el - szó szerint: mindenáron
-, akkor világos, hogy nem lesz megegyezés. Tekintettel arra, hogy cégenként
több százmillió forintos kinnlevőségekről van szó, előbb-utóbb fel kell ébrednie
a cégvezetőknek, rá kell jönniük, hogy ez a helyzet már nem a piaci versengésről
szól, hanem az egyáltalában vett fennmaradásról. Eltagadhatatlan, hogy előbb-utóbb
a piac önszabályozó mechanizmusa be fog avatkozni! Csodák nincsenek: a kereskedelmi
cég költségvetése egy árbevételből, egy költségből és egy nyereségből alakul
ki. Ha fejleszteni akar a cég, akkor realizálni kell egy minimális árrést.
De mi történik, ha egyszerűen nem folynak be a bevételi tételek? Természetesen
egy ilyen együttműködés lehetőségét jogilag pontosan ki kell dolgozni. Ha egy
cég felszámolás alatt áll, akkor ezzel partnerei is tisztában vannak: a lényeg
pontosan az, hogy már abban a stádiumban ki lehessen szűrni a problematikus
cégeket, amikor még csak egy partnerével járt el inkorrekt módon. Egy ilyen
információs rendszernek talán elrettentő hatása is lehetne. Így talán felszámolhatóvá
válik az a rendszer, hogy a fizetési szándékkal nem rendelkező cégek sorba
egymás után rászedjék a kereskedőcégeket, akik az elején persze örülnek annak,
hogy a konkurenciától csábítottak át megrendelőket. A magyarországi piacon
ezt éveken keresztül el lehetett játszani.
A jelentős fizetési határidők elérése a kivitelezők részéről így is igen jelentős
többletköltséget rótt a kereskedők vállára. A 90 napos fizetési határidő egy
sokmilliós megrendelés esetén már jelentős veszteséget jelent, különösen úgy,
ha ehhez hozzávesszük a készletfinanszírozást is: ekkor már talán 150 napos
átfutással kell kalkulálni. Ezt a nagykereskedelmi egységnek kell önerősen
megfinanszírozni. Pedig hát lássuk be: manapság mi mindent lehet létrehozni
90 nap alatt! A késedelmes fizetés ettől kezdve már csak a veszteség fokozása!
Feltétlenül lépni kell: rengeteg trükkös módszert találtak már ki arra, hogyan
lehet az anyagátvételt, illetve a megrendelést úgy kialakítani, hogy a pénzügyi,
jogi felelősséget el lehessen mosni. Például úgy, hogy döntési helyzetben nem
lévő céges alkalmazottakkal rendeltetik meg, vetetik át az árut, majd közlik,
hogy csak az igazgatóságtól kiment, hivatalos megrendelések ellenérté-két hajlandók
kiegyenlíteni. Már ügyvédi segítség szükséges ezekben az esetekben: hiába nincs
benne történetesen a megbízott építésvezető szerződésében az árurendelés, áruátvétel
jogosítványa, ha a tulajdonos befogadja a számlát, akkor ezzel elismeri ennek
az igénynek a jogosságát. Másik példa a következő. A kivitelezés egyik alvállalkozója
számára történt árukiszállítás. Ezt követően a megrendelő felmondta az alvállalkozóval
kötött egyezséget. Az alvállalkozó pedig természetesen a megrendelőhöz irányította
az anyagszállítást végző nagykereskedést. Ez már csak adófizetés szempontjából
is számos problémát vet fel: az eltelt hónapok után csak önrevízióval lehetett
volna kikeveredni az ügyből. A probléma rendezése több hónapig elhúzódott,
noha tényleges vitája a kereskedelmi cégnek egyik partnerével sem volt, mégis,
ő húzta a rövidebbet. A konkrét esetben csak az jelentett segítséget, hogy
a megrendelő cég hírnevét féltve hajlott a kompromisszumra.
A nyilatkozatot adó cég képviselője 600-700 millió forintos kinnlevőségről
számolt be. Előzetes becslése szerint ennek körülbelül 15%-a (!) valószínűleg
már nem behajtható követelés marad.
