Zsákbamacska
2006/7-8. lapszám | netadmin | 3199 |
Figylem! Ez a cikk 19 éve frissült utoljára. A benne szereplő információk mára aktualitásukat veszíthették, valamint a tartalom helyenként hiányos lehet (képek, táblázatok stb.).
Zsákbamacska A túlfeszültség-levezetők alkalmazása egyre gyakoribb: beépítésük szükségességét a szakma láthatólag elfogadta, sőt, a lakossági igények is mutatnak szolid növekedést. Mindezt az is jól mutatja, hogy egyre több gyártó és kereskedő kí...
A túlfeszültség-levezetők alkalmazása egyre gyakoribb: beépítésük szükségességét a szakma láthatólag elfogadta, sőt, a lakossági igények is mutatnak szolid növekedést. Mindezt az is jól mutatja, hogy egyre több gyártó és kereskedő kínálatában bukkannak fel túlfeszültség-védelmi eszközök - ami vélhetőleg nem annak jele, hogy nem lehet belőle "pénzt csinálni".
Arra azonban - legalább szakembernek - nem árt gondolni, hogy a túlfeszültség-levezetők
alkalmazása bizalmi kérdés: ezek az eszközök alapesetben, azaz normális üzemi
körülmények között "nem csinálnak semmit", eltekintve attól, hogy esetleg barátságos
jelzőfények biztosítanak a védelem rendelkezésre állásáról. A bizalmi problémát
az veti föl, hogy egy akár teljesen üres készülékdoboz (ami kívülről döbbenetesen
hasonlít egy túlfeszültség-levezetőre) normál esetben ugyanúgy viselkedik,
mint amiben benne van az ideális túlfeszültség-levezető. Márpedig általában
nincs lehetőségünk olyan körülmények (hálózati túlfeszültség-impulzusok) létrehozására,
amelyben a működőképességéről meggyőződhetnénk, már legalábbis abban az értelemben,
ahogy meggyőződünk például egy izzólámpa működőképességéről.
Arra sem árt gondolni, hogy (az egyébként teljesen korrekt) túlfeszültség-levezetők
alkalmazása nem magától értetődő. A kényelmes (vagy ha senkit meg nem bánt:
bolondbiztos) "plug&play" típusokat sajnos még nem találták föl. A rosszul
beépített levezetők védelmi hatásfoka gyenge, kellemetlen esetben üzemviteli
problémákat is okozhatnak, például hibás működés miatt bekövetkező zárlatot
és az ezt követő áramkimaradást.
Mindezek miatt a megbízható és működőképes védelem kiépítése feltételezi, hogy
a levezetők átgondolt módon, a tranziens túlfeszültségek sajátosságainak figyelembevételével
kerültek beépítésre. Alább néhány szemponttal szeretnénk segíteni.
Túlfeszültség-levezetők alkalmazása fogyasztásmérő előtt
Tekintsünk egy átlagos kisfogyasztói csatlakozást! Feltételezve, hogy az épület
központi földelősínje (központi EPH-csomópontja) és a fogyasztásmérő egymás
szoros közelségében vannak, a fogyasztásmérő előtt elhelyezett túlfeszültség-levezető
azt az előnyt nyújtja, hogy a villámáramnak nem kell átfolynia a fogyasztásmérőn
és még néhány villamos szerkezeten. Hátránya azonban e megoldásnak, hogy
az áramszolgáltatók a szabálytalan vételezés lehetőségének elkerülésére előírják,
hogy a levezetőt ebben az esetben zárópecsételhető módon kell beépíteni.
Ez az előírás korlátozza a levezető hozzáférhetőségét, tehát csak olyan túlfeszültség-levezető
egységet (értve ez alatt a levezetőt és a hozzá tartozó esetleges előtét-biztosítót)
célszerű így beépíteni, amely konstrukciójánál és méretezésénél fogva nagyfokú
üzembiztonságot garantál.
Meg kell fontolni azt is, hogy a fogyasztásmérő előtti beépítés előnye csak
akkor használható ki, ha ezen a módon nagyobb igénybevétel kezelhető le üzembiztosan,
mint fogyasztásmérő utáni beépítéssel. Fogyasztásmérőkön 2001-ben végzett néhány
kísérlet azt mutatja, hogy az MSZ IEC1312-1 szerinti III-IV védelmi szintnek
megfelelő 50 kA-es villámáram sem az elektronikus, sem az elektromechanikus
(Ferraris-típusú) fogyasztásmérőkben sérülést nem okoz, sőt azok osztálypontosságát
sem rontja! Deformációk (amelyek azonban csak a pontosságot rontják, a működőképességet
még nem befolyásolják), csak a II. védelmi szintnek megfelelő 75 kA-es igénybevételnél
mutatkoztak. Ebből adódóan csak akkor látszik indokoltnak a túlfeszültség-levezető
méretlen oldali beépítése, ha a levezető (háromfázisú, 4 vezetős betáplálás
esetén) fázisonként legalább 12,5 kA villámáramot képes levezetni. Részben
emiatt, részben pedig a varisztorok "öregedés" néven ismert tulajdonsága miatt
fogyasztásmérő előtti beépítés csak szikraközök alkalmazása esetén ésszerű.
A legnagyobb biztonságot ekkor is az előszerelt túlfeszültség-védelmi egységek
(zárópecsételhető elosztódobozba épített túlfeszültség-levezető, illeszkedő
előtét-biztosítóval) alkalmazása jelenti.
D-fokozatok beépítése
A túlfeszültség-levezetők harmadik vonalának, a D-fokozatoknak (3. típusoknak)
alkalmazása ugyancsak neuralgikus pont - több okból is.
A legtöbb fejfájást a védelem költsége szokta okozni - rögvest előrevetve annak
árnyékát, hogy a döntés a megoldásról általában a műszaki szempontok háttérbe
szorulásával történik. Tekintettel arra, hogy D-fokozatok beépítésének csak
akkor van értelme, ha a védendő berendezéstől legfeljebb 2-3 méterre van, ennek
megfelelően egy-egy létesítményben akár 100-as nagyságrendben is beépítésre
kerülhetnek. Érthető, hogy nem mindegy, mennyibe kerül.
Ne gondoljuk, hogy (akár a költségtényezőtől eltekintve is) könnyebb lenne
jó műszaki megoldást választani! Műszaki szempontból az ideális megoldás (a
beépítéskor, illetve szigetelésmérés idejére) könnyen ki- és beszerelhető,
ellenőrizhető és cserélhető (hiszen a D-fokozatok "kopó" alkatrészeket, varisztorokat
is tartalmaznak) konstrukció lenne. Ezeknek a követelményeknek az úgynevezett
"közdugó" kialakítású túlfeszültség-levezetők teljesen megfelelnek. Könnyű
kiszerelhetőségük (amihez nem kell szakembernek lenni) azonban eltűnésükhöz
vezethet, ami miatt alkalmazásuk olyan helyekre korlátozódik, ahol nem kell
számolni a levezetők ilyen "elhasználódásával". Másrészt D-fokozatok alkalmazásakor
a műszakin túl esztétikai szempontok is felvetődnek, ami szintén kizárhatja
e megoldás alkalmazását.
Közintézményekben, irodaházakban és hasonló létesítményekben népszerűbbek a
beépített típusok. Ezek konstrukciójuk miatt eleve nehezebben ki- és beszerelhető
típusok, ami kedvező az előbb említett "elhasználódás", de kedvezőtlenebb a
szerelhetőség oldaláról nézve. Bármilyen formában történik is a beépítés (dugaljjal
egybeépítve, süllyesztetten külön szerelvénydobozba, vagy a dugalj mögé építve),
a levezetők meghibásodását jelezni kell. E célra optikai vagy akusztikus jelzések
szolgálnak. Az optikai jelzéssel (amit természetesen illik láthatóvá tenni)
az a gond, hogy esztétikusan illeszkednie kellene az alkalmazott szerelvénytípusokhoz:
túlfeszültség-levezetővel egybeépített dugaljat, vagy a forgalmazott szerelvények
formavilágához illeszkedő külön levezetőt azonban viszonylag kevesen kínálnak.
Kedvező alternatíva az akusztikus jelzésű típusok alkalmazása: feladatukat
némán és láthatatlanul végzik a burkolat mögé rejtve. Akadhatnak persze olyanok,
akik a túlfeszültség-levezető meghibásodását jelző hangot idegesítőnek tartják.
Be kell azonban látni, hogy a hangjelzés a védelem megszűnésére figyelmeztet,
ezért indokolható olyan jelzés alkalmazása, ami a cserére, kijavításra sarkall.
Feltéve persze, hogy fontos a védelem. Bízunk benne.
Kruppa Attila
