Személyes szakmatörténet
2002/12. lapszám | netadmin | 4904 |
Figylem! Ez a cikk 22 éve frissült utoljára. A benne szereplő információk mára aktualitásukat veszíthették, valamint a tartalom helyenként hiányos lehet (képek, táblázatok stb.).
Portrénk alanya ezúttal egy olyan szerelő, akinek - mondhatnánk - egész tudatos élete összefonódott villanyszerelés és az elektronika gyakorlatával. Vanyek Ödön bemutatására egyebek mellett azért kerítünk sort, mert kora által személyes élettörténet...
Portrénk alanya ezúttal egy olyan szerelő, akinek - mondhatnánk - egész tudatos élete összefonódott villanyszerelés és az elektronika gyakorlatával. Vanyek Ödön bemutatására egyebek mellett azért kerítünk sort, mert kora által személyes élettörténete alkalmat teremt arra is, hogy egy-egy vonatkozásban a villanyszerelő szakma történetét is érintsük.
Kevesen tudják, de a századfordulót követő évtizedekben nem váltak még szét az egyes szerelési szakterületek: egyazon szerelő végezte a gépészeti és a villanyszerelési feladatokat, sőt, a bádogos jellegű munkákat is. A vonatkozó szakmai minősítés megnevezése "villany, víz, gőz, gáz központi szerelő mester" volt. Ugyanannak az iparosnak, aki az elektromos hálózat kiépítésére kapott megbízást, a fűtésrendszert is össze kellett állítania, s ehhez például ív- és lánghegesztői vizsgát is kellett tennie. Csupán az ötvenes években kezdődött el a mai szakmák szétválása. Pedig ez talán nem is minden vonatkozásban hasznos fejlődés: egy mai cirko- vagy klímaberendezés (integrált áramkörök, relék, 220 volt stb.) elektronikája legalábbis az eltérő végzettségű szakemberek együttműködését követeli meg.
Vanyek Ödön gyermekkorától kezdve vonzódott a fentiek szerint értett villanyszerelői pályához. A szülői tiltás ellenére már elemista korától a szomszédos iparosnál a szerződött inasok között dolgozott. Egészen fiatalon már saját maga készített rádiót. A háború alatt a villanyszerelőknek jutott a feladat, hogy áramtalanítsák a megrongálódott épületeket, s a bontásoknál egyúttal rengeteg hasznos alapanyagot sikerült megszerezni a tanuláshoz, illetve az önálló munkák elvégzéséhez. Erre nagy szükség volt, mert a háború miatt nagy anyaghiány lépett fel. Fontos kiemelni, hogy a ‘30-as évekre Budapesten a villamos hálózat igen jó kiépítettségi szinten állt. Csupán Ödön szűkebb hazájából, Újpest példájából kiindulva: a magánkézben lévő, Tó utcai erőmű háromszor 190/110 voltos hálózatot látott el. A nagyfeszültségű hálózatot részben olaj-, részben léghűtéses transzformátorokban szállították le az említett fogyasztói szintre. A trafókat rejtő kis vasházikók 2-3 ezer méterenként kerültek telepítésre, s innen látták el a háztartásokat. Fogyasztónak ebben az időben szinte kizárólag a világítótestek számítottak, egyes esetekben a vasaló, de például az elektromos árammal működő tűzhely kifejezett ritkaságnak számított. Ez alól csak olyan kivételek jelentkeztek, mint például egy fogorvosi rendelő. Érdekességként kiemelhető, hogy a kisföldalatti rádolgozott az elektromos hálózatra: fékezéskor a kocsik 110 voltos egyenáramot termeltek, amelyet közvetlen módon lakossági felhasználásra fordítottak: egyedülálló módon Budapestnek csak ezen a részén volt egyenáramú a hálózat. A háború során a közvilágítást is átalakították: csak a kereszteződésekben volt fényvédővel ellátott világítótest, amely nem haladhatta meg a 60 W-os teljesítményt. A légiriadók esetén ezeket is automatikusan lekapcsolták a teljes elsötétítés érdekében.
A háború utáni években Újpest kitüntetett helyzetben volt: a német csapatok nem robbantották fel a széntüzelésű erőművet, így ´45 legelején már működött az ellátás. Persze korlátozásokkal: sok fogyasztót egyszerűen lekapcsoltak, hogy a kórházak és más közintézmények számára elegendő mennyiségű áramot tudjanak biztosítani. A háború után az iskolai elfoglaltság helyett sokszor romeltakarításra küldték a gyerekeket: Ödön ennek nyomán rengeteg elektromos ipari berendezést és alapanyagot szállíthatott a betanítást vállaló iparos műhelyébe.
Mi számított a háborús években tipikus villanyszerelői környezetnek? Milyen fogásokat kellett Ödönnek elsajátítania? A 110 voltos hálózaton fázis-nullával dolgoztak a szerelők, a földelést nem ismerték. A hálózat szerelése általában fali csatlakozásról kezdődött, az oszlopon olyan harangszigetelést alkalmaztak, amelyen 6, 10, 15, 25 amperes lamellás biztosítékot helyeztek el, ez a házba bemenő légvezetékek zárlatát védte ki, egyúttal a fogyasztás áramerősségét is korlátozta. Innen külön csőben vezették el a mérőig a méretlen fővezetéket. A legelső, ´20-as években végzett szerelések falon kívül, ún. falra rögzített, szigetelő csigákra elhelyezett, gumi-textil szigetelésű vezetékekkel történtek. 1925-től-1938-ig a bevett megoldás a belső áramkörök kialakítására a födém alatti szerelés volt, ún. Bergman csővel, aminek külső része ónköpeny volt, belül pedig kátránypapír védte a vezetéket. A lámpatestek helyét alulról felfelé megfúrták, majd a padláson kátránypapírral bélelt, óndobozból készített dobozokban kötötték össze a vezetékeket. Ugyanide húzták be a kapcsolóktól és a dugaljaktól érkező vezetékeket. Később, a ´30-as évek kezdetétől ezt a megoldást váltotta fel az, hogy a padlástérből a plafonra került a szerelés, a dobozolásra a kapcsolók fölött került sor, s itt történt meg a tulajdonképpeni elosztás is.
A szerelés tömör, gumi-textil szigetelésű vezetékkel történt, ami vörösrézhuzal volt ónbevonattal. 0,75, 1, 1,5, sőt 6 és 10 mm-es méretekig gyártották ezeket a tömör vörösréz vezetékeket. Ekkori elnevezése G1-es gumi-textil szigetelésű vörösréz vezeték volt. A háborús periódusban először az ónréteget elhagyták, utána alumíniumra váltották át. Az ínséges időkben jelent meg a G2-es verzió, amely szintén alumíniumra épült, kátrányos papír és textil bevonattal. Csak a ´40-es évek végén jelentkeztek a PVC alapú szigetelések. Hasonlóképpen a védőcsövezés is igen eltért a maitól: Bergman (9,5, 11, 13 és 16 mm-es méretekben) acélcsőbe húzták a vezetékeket, amelyet aztán speciális szerszámmal munkálták meg.
Ödönnek későn, ´52-ben sikerült csak leérettségiznie - politikai okok miatt nem tanulhatott folyamatosan a gimnáziumban. Ezután a 7. számú gépipari technikumban (előtte és később Kandó Kálmán Főiskola) elvégezett egy nagyfeszültségű gépkezelői tanfolyamot, majd egy mozigépészi szaktanfolyamot. Eközben híradástechnikai technikusi végzettséget is szerzett. Egy ideig a honvédségnél dolgozott, méghozzá a röntgengépekért felelős kórházi technikusként, illetve a tábori áramfejlesztőkkel foglalkozott. A ´60-as években már a MAHART-nál helyezkedett el, szintén villamossági szakemberként. Közben részben autodidakta, részben intézményes formában folytonosan képezte magát, talán az elsők között szerzett számítógép üzemeltető-karbantartó képesítést. Szakdolgozata nagy részét felhasználták oktatási célokra, ez az integrált áramkörök gyakorlati alkalmazásáról szólt. "A mai napig tartó elkötelezettségem az elektronika irányában megmaradt, vezérelt mezőgazdasági rendszerek telepítésével a mai napig is foglalkozom: öntözés, talajhőmérséklet-mérés stb. tartoznak erre a területre. Hasonlóképpen foglalkozom a szélerősséget figyelembe vevő fűtésszabályozással is. Már a ´60-as évek legelején kisiparosnál mellékállásban foglalkoztam garanciális szervizeléssel: elsősorban televíziókat, rádiósmagnókat szereltem. Ez a foglalatosságom a mai napig tart: mobiltelefonoktól kezdve régi lemezjátszókon át egészen a régi, kerámialapos elektromos főzőberendezésekig szinte minden berendezés javítását megoldom. A javításra elhozott készülékek, valamint az érdekességként összegyűjtött ódon mérőórák, kapcsolók szinte teljesen megtöltik lakásomat. A régi szerelvényekből szerettem volna egy kiállítást szervezni. Ennek ötlete a régi óbudai negyed bontásakor merült fel bennem, de sajnos megvalósítása a mai napig várat magára".
Ödön nagy hangsúlyt fektetett ismeretei továbbadására: számítástechnikai és ezermester, illetve vasútmodellező szakköröket szervezett úttörők részére mintegy 10 éven keresztül. Ezek a tanulók ma már a világ számos pontjára szétszóródva élnek, de valamennyiük kötődik az itt elsajátított ismeretekhez. Sajnálatos módon ma már tendencia az, hogy a szakirányú iskolákban évről évre kevesebb érdeklődő fiatal jelentkezik. Ödön szerint a fogyasztói társadalom is felelőssé tehető ezekért a folyamatokért: csupa olyan terméket vásárolunk, amelyek "kompaktak", azaz egyszeri felhasználásra szolgáló, eldobható alkatrészekből épülnek fel. "Ezekkel teljesen tönkretesszük természeti környezetünket. A régi elektronikai berendezések intézményes módon való begyűjtése és megsemmisítése elsőrangú feladat lenne". Ödön gyermeke is megfertőződött az elektronikával: önálló vállalkozó, aki audio, video, PC szervizt üzemeltet.
