A nem-fizetésről, a körbe tartozásról, avagy: amiért megdolgoztam, az az enyém!
2011/7-8. lapszám | netadmin | 4122 |
Figylem! Ez a cikk 13 éve frissült utoljára. A benne szereplő információk mára aktualitásukat veszíthették, valamint a tartalom helyenként hiányos lehet (képek, táblázatok stb.).
Az alábbi publikáció egy, a Villanyszerelési Ki Kicsoda Szakkatalógus 2011-2012-es kiadásának publikációs fejezetében található írás szemelvényezett, kivonatos változata. Ebben egy céginformációs szolgáltatással foglalkozó szakcég vezetője, Csatlós C...
Az alábbi publikáció egy, a Villanyszerelési Ki Kicsoda Szakkatalógus 2011-2012-es kiadásának publikációs fejezetében található írás szemelvényezett, kivonatos változata. Ebben egy céginformációs szolgáltatással foglalkozó szakcég vezetője, Csatlós Csilla összegzi a nem-fizetéssel és a körbetartozással kapcsolatos tapasztalatait, illetve kínál megfontolásokat a nem fizetéses esetek elkerülésével kapcsolatban. A publikáció teljes szövege az ősszel megjelenő Szakkatalógusban olvasható.
Az elmúlt években az építőiparban és ezen belül is az épületvillamossági kivitelezési szektorban drasztikus visszaesésre került sor: a pénzügyi–gazdasági válság mellett – és nyilvánvalóan ezzel összefüggésben – ugyanakkor a körbetartozások, a nem-fizetéses esetek számának jelentős emelkedése is hozzájárult a negatív tendenciák erősödéséhez. Még a legkörültekintőbb, legóvatosabb eljárás mellett is „megégetik” magukat a kereskedők, kivitelezők, általában a piaci szereplők: nem véletlen, hogy számos információs szolgáltatás indult azzal a profillal, hogy cégadatok segítségével nyíljon lehetőség a nem-fizetések háttérbe szorítására.
Megtörtént eset az, hogy egy villamosipari cég ügyvezetője külföldi munkavállalás céljából elhagyta az országot: egy közeli ismerőse, aki kellő rálátással rendelkezett a vállalkozás ügyeire, frappáns módon kihasználta a lehetőséget. Komplett céges dokumentációt készít-tetett a külföldön tartózkodó ügyvezető adataival – a pecséttől kezdve egészen a névjegykártyáig –, majd ennek alkalmazásával tulajdonképpen „végigvásárolta” a magyarországi épületvillamossági kereskedéseket. Az ügyvezető nevében szerződéseket kötött, enged-ményezési megállapodásokat hozott létre, komoly volumenű vásárlásokat eszközölt – természetesen fizetés nélkül. Hozzá kell tenni, olyan professzionális szinten valósította meg a megtévesztést, hogy még a cég adatszolgáltatási kötelezettségeinek is eleget tett, telefonon mindig elérhető volt stb.: semmi nem utalt arra, hogy itt bitorolt személyazonosságról van szó. Végül az vezetett a csalás lelepleződé- séhez, hogy az igazi tulajdonos, ügyvezető lakáscímére érkezett fizetési felszólítás: a Svédországban tartózkodó ügyvezető nem is értette, hogy hogyan halmozódhatott fel a „tartozása”.
Ma már a rendőrségi feljelentés stádiumában tart az ügy: több tízmillió forintos kár keletkezett csak ebből az egy garázdaságból. Tudnivaló, hogy a „körbetartozás” fogalma igazából nem helytálló: igazából „lánctartozásról” kellene beszélni, hiszen a hivatkozott „kör” soha nem záródik be. Klasszikus értelemben vett körtartozásról csak akkor lehetne szót ejteni, ha a tartozási hullám elején és a végén is az állam állna.
Ez elvben előfordulhat: az állam nem fizet a beruházónak, az nem fizet a fővállalkozónak, az az alvállalkozóknak, míg végül a sor végén a hoppon maradt kisvállalkozók nem tudják befizetni az adót és a járulékokat. Látni kell, hogy egy-egy trükkös vásárló akár egyetlen nap alatt megkísérelheti „végigtarolni” a meghatározó kereskedelmi vállalatokat: a céginformációs szolgálat adatai világosan mutatják, hogy a „vásárló” mikor bukkan fel az egyik kereskedőnél, majd miképpen próbálkozik be sorban többinél. Ez egyúttal rávilágít egy olyan, széles körben elterjedt „naivitásra” is, mint például a márkahűség. Noha egyes kereskedők hajlamosak azt feltételezni, hogy vásárlóik kötődnek egyes márkákhoz, típusokhoz, a kiszolgáló személyzethez vagy akár magához a kereskedelmi vállalathoz, világosan kiderül az adatokból, hogy erről szó sincs. A termékek túlkínálata abban is jelentkezik, hogy a vevők például egy adott specifikációjú fogyasztásmérő szekrényt akár tucatnyi helyről is megvásárolhatnak, és a tapasztalat azt mutatja, hogy bizony utána is járnak a beszerzési lehetőségeknek. És ami döntő: a termék vagy a szolgáltatás ára meghatározó a döntés során.
Mindennapos esemény tehát az, hogy az információs portálon feltűnik egy árajánlat-kérés, például az egyik nagykereskedelmi cég irányába, majd villámgyorsan követik ezt a többi nagyvállalat felé tett hasonló lépések. Noha az egyes kereskedők azt hiszik, hogy a vevők lojalitása szilárd lábakon áll, a valóság az, hogy a vásárlók több „lábon állnak” az esetekben döntő többségében. Nos, ezek az „utcalányok” igen leleményesek: felkeresik például az egyik céget, és azt állítják, hogy a konkurens vállalkozás kétszer akkora átutalási időt engedélyezett számukra, és vice versa.
A folyamatos presszió persze egy idő után megteszi a hatását. Ugyanakkor azt is látni kell, hogy csodák nincsenek: nyilvánvaló, hogy egy-egy kiemelt projektnél a nagyobb cégek tehetnek kivételt, de a normál üzletmenetben nincsenek jelentős eltérések a kereskedők között. Nincs garancia: nem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy a pénzügyi fegyelemre nincs garancia. Pláne nem jelent biztosítékot az a körülmény, hogy egy vásárló már 2-3 alkalommal „nálunk vásárolt”.
Sőt, igazából ők jelentik a legnagyobb kockázatot: kategorikusan kijelenthető, hogy nem az új vevők a nagy károkozók a villamossági piacon. Hiszen irányukban már eleve működik egy természetes bizalmatlanság: utánuk kérdeznek, leellenőrzik a bemondott információkat. Ha az illetőnek nincs története, akkor különösen óvatosan járnak el. Ha viszont egy ügyfél már többször is vásárolt, és „bizalmi, baráti” viszony alakul ki az eladó és a vásárló között, akkor ennek a természetes bizalmatlanságnak a hiánya „megágyaz” a nagy becsapásnak. Ilyenkor fordul elő, hogy a kereskedő már látja, hogy baj van, de a józan ítélőképesség ellenére is bízik a rendezetlen számla későbbi kiegyenlítésében. Ezek a „mély” emberi kapcsolatok bírósági civakodásba fordulnak, és azt sem lehet letagadni, hogy sajnos egyre gyakoribb jelenség az, hogy a vállalkozók egymás között biztonsági cégek alkalmazásával próbálnak „igazságot tenni”.
Sokan nem számolnak azzal, noha persze tudatában vannak, hogy az épületvillamosság a kivitelezés egyik utolsó lépése, itt már sokszor elfogy a pénz, tehát a villanyszerelő vállalkozásokat sokszor nem fizetik ki. Az amúgy is rendszeresen 10-20%-kal alulárazott projekteknél az alapozásra, a falak felhúzására értelemszerűen mindig van pénz: a végén azonban nem lesznek kifizetve a végszámlák, s azok a vállalkozások kerülnek különösen nagy bajba, amelyek a létesítés ezen fázisában kapcsolódnak be a kivitelezésbe: az épületgépészek és főleg a villanyszerelők.
Sajnos kijelenthető, hogy az állam igazában nem érdekelt az anomáliák felszámolásában: ha a számla kiállításra került, akkor az ÁFÁ-t automatikusan be kell utána fizetni. Teljesen mindegy az állam szempontjából, hogy a vállalkozó hozzájutott-e jogos követeléséhez: az adótartalmat mindenképpen behajtja. Ellenpéldaként hivatkozható a bankok eljárása: a központi hitelnyilvántartó rendszer eleve kizárja azt, hogy egy olyan vállalkozó, akinek vállalkozása bedőlt és hiteltartozása van, további hitelekhez jusson más pénzintézetektől. Azt is hozzá kell tenni, hogy nem biztos, hogy helyes az az irány, hogy a bajba jutott vállalkozót elzárjuk a további forrásoktól: amennyiben megfelelő fedezettel rendelkezik, az összes érintett számára előnyösebb lenne, ha üzletmenetét folytathatná.
Így megvan rá az esély, hogy idővel túljut pénzügyi nehézségein: mind a saját egzisztenciája, mind a vele kapcsolatos vállalkozói kör, mind pedig az állam nyerne azzal, ha vállalkozói gyakorlatát folytatja. Arról nem is szólva, hogy ha őszintén kezeljük a kérdést, akkor alig-alig található olyan vállalkozó, akinek a korábbi praxisában ne lehetne problematikus ügyeket találni: APEH-tartozást, a tulajdonos egy korábban felszámolt cégét stb. Tehát egy teljesen szigorú hitelpolitika komoly kockázatokat foglal magába. Az elmúlt években rendkívül felerősödött a cégek között az informális hadviselés: nincs olyan magyarországi nagykereskedelmi cég, amelyről ne terjesztették volna azt, hogy rövidesen tönkremegy. Ez újabb érvet jelent a megbízható céginformációk mellett.
Képzeljük el, hogy egy nagykereskedőről, amely akár 5-10 milliárd forint értékben vásárol – főként a hazai piacról –, elterjesztik, hogy csődbe fog menni: az ellenőrizetlen, pletyka-szintű információk effektív pénzügyi károkat okozhatnak, elősegíthetik azt a csődfolyamatot, amelynek pedig korábban semmi jele nem volt. Sajnálatos körülmény az, hogy Magyarországon a cégek meghatározó része nem rendelkezik humán erőforrással a kockázatkezelésre: túlnyomórészt a kereskedelemre helyezik a hangsúlyt. Érdemes azonban felfigyelni arra, hogy míg a kereskedők érdeke, célja az – esetenként teljesen fedezet nélküli – értékesítés, addig ezt ellensúlyozni kellene olyan szakemberek közreműködésével, akik az adott ügylet pénzügyi megalapozottságát is mérlegelnék.
A kockázatelemzés alapja az ún. „négy szem” elve: minden ügyletet legalább két, független személy vizsgáljon át. Ezzel szemben a jellemző hazai gyakorlat az, hogy a legnagyobb vállalkozások esetében is az ügyvezető egy személyben dönt a kritikus helyzetekben. Természetesen az extrovertált kereskedői és az introvertált pénzügyi szemlélet egyensúlyának megteremtése lenne a kedvező: egy-egy pénzügyi bukta után az ügyvezetők hajlamosak arra, hogy egy kőkemény, túl szigorú hitelbírálati rendszert vezessenek be: ez azonban a prosperitás kárára megy.
Működik olyan villamosipari cég, amely az OTP scoring ügyfél-minősítési rendszerét használja: ezen azonban a cégek 99%-a megbukik. Egy ilyen alapú kereskedelem értelemszerűen nem hordozza magában a fejlődés lehetőségét. A kereskedőcégeknél tudatosítani kellene a bevétel és a forgalom fogalmainak különbségét: egy-egy vállalkozó szívesen hivalkodik azzal, hogy mekkora forgalmat bonyolított le. De ha ennek értéke ténylegesen nem folyt be a kasszába? A tanácsadó cégek ma már azt a jutalékos rendszert helyezik előtérbe, ahol a kereskedő csak a ténylegesen befolyt összeg után veheti fel részesedését. Különösen, ha az általa okozott kárt visszaírják a jutalék összegéből: ekkor aztán már a kereskedők is odafigyelnek arra, hogy kiknek, milyen háttérrel rendelkező vállalkozásoknak értékesítenek termékeket!
| Kerüljük el a totális pofáraesést | |
| A villamosiparban nagyon jelentős a „fekete kereskedelem” aránya: | Hogyan lehet elkerülni a bajt? |
| a számla és szállítólevél nélküli ügyletek ugyanakkor behajthatatlanok. A kisebb cégeknél gyakori, hogy a számlaalapú kintlévőség például 5 millió forint, illetve még további 17 millió a kockás füzetben „szerepel”. Fontos: a kockás füzetben rögzített tételek jogilag nem léteznek. Ez is hozzátartozik a kockázatok megfelelő értékeléséhez. A követelés végrehajtásának alapja a pontos és helytálló adminisztráció: ennek hiányában alig lehet valamit is tenni. Egyre több olyan bírósági eljárás van, ahol a peranyaghoz automatikusan bekérik a cégek közötti dokumentációt: és ha nincs ilyen? Könnyen belehelyezhetjük magunkat egy bíró nézőpontjába: ugyan életszerű-e az az üzleti kapcsolat, ahol az egyik fél minden dokumentáció nélkül hitelezi a másikat? A kereskedők hajlamosak termékekben gondolkodni: de egy kábelköteg történetesen 500 000 forint. És ezt az 500 000 forintot adják át a vevőnek mindenfajta dokumentáció nélkül? |
Mit tegyünk, ha megtörtént baj? Az a helyzet, hogy a pénzügyi tanácsadói szolgáltatások árát mindig sokallják. Mit tehetünk alapesetben ezek mellőzése mellett? A magyar állam két nagyon hasznos lépést tett az elmúlt időszakban: 2009-ben megnyitotta a cégkivonatokat, így ezekből bárki tájékozódhat partnerei alapadataival kapcsolatban. Másfelől, nyilvánossá váltak a mérleg-adatok is. Tehát ezek segítségével a legfontosabb információk, például elrendelt-e a bíróság felszámolást, fennáll-e APEH-tartozás stb., ma már könnyen lekövethetők. A „kisördögöt” éppen, hogy nem szabad elaltatni, az egészséges bizalmatlanság elengedhetetlen! |
