Videomegfigyelés avagy robbanásszerű fejlődés a biztonságtechnikában
2003/6. lapszám | Révész Péter | 3216 |
Figylem! Ez a cikk 21 éve frissült utoljára. A benne szereplő információk mára aktualitásukat veszíthették, valamint a tartalom helyenként hiányos lehet (képek, táblázatok stb.).
Az élet bármely területén dolgozó szakemberek és laikusok is szinte kivétel nélkül hallottak már, illetve kerültek kapcsolatba a videós megfigyelő rendszerek valamely elemével. Hétköznapi életünk során is számtalanszor fedezhetünk fel biztonsági kam...
Az élet bármely területén dolgozó szakemberek és laikusok is szinte kivétel nélkül hallottak már, illetve kerültek kapcsolatba a videós megfigyelő rendszerek valamely elemével. Hétköznapi életünk során is számtalanszor fedezhetünk fel biztonsági kamerákat az egyes bankokban, áruházakban, bevásárlóközpontokban, valamint hallhatunk térfigyelő rendszerek üzembe helyezéséről különböző városokban, kerületekben. A biztonságtechnikában régen még csak elvétve használt rendszerek mára már teljesen kinőve önmagukat komplex védelmi rendszerek alapjául szolgálhatnak akár egy kis közértben, de akár egy nemzetközi repülőtéren is. A megfigyelő- és rögzítő rendszerek rohamos fejődésének és elterjedésének okán szinte bármikor találkozhatunk velük, így érdemes azok felépítésével és elemeivel, valamint múltjával, jelenével és jövőjével részletesebben is megismerkednünk.
Az 1970-es évek végétől napjainkig - a VHS szabvány bevezetése óta - gyökeresen megváltozott a biztonságtechnikai videós megfigyelés és képrögzítés metódusa és eszköztára. Ennek egyik fő mozgatórugója a rendkívül gyors technikai fejlődés és az informatika megjelenése és lassan uralkodóvá válása a CCTV iparágban. A szakmai elnevezés - CCTV - a Closed Circuit Television angol szavak kezdőbetűiből ered, amik a Zártláncú Televíziózást jelentik. A szó jelentését oda vezethetjük vissza, hogy a klasszikus értelemben vett biztonsági videomegfigyelés mindig zárt láncon történt, tehát a kamerák élő képeit és a rögzített anyagot csak a videoközpontban, az arra jogosult személy nézhette, ellenben a televíziózásban már régóta ismeretes műsorszórás (broadcasting) elvével. A különböző kamerák, a rögzítő központ, a videomagnó és a monitorok egy zárt láncot alkottak, amin keresztül a megfigyelt területet képi ellenőrzés alatt lehetett tartani. A most tárgyalt, hagyományos értelemben vett rendszerek persze még ma is megtalálhatók és telepíthetők, de emellett elindult a fejlődésnek egy olyan ága, amely hamarosan megváltoztatja magát a CCTV elnevezést is, hiszen a számítástechnika térnyerésével a kameraképek a zárt láncról valamely hálózaton keresztül (PSTN, Lan, Internet) képesek lesznek kilépni a külvilág felé. De ne szaladjunk ennyire előre, nézzünk át egy hagyományos analóg rendszert, hogy mely részekből is épül fel!
A rendszer legelső és legfontosabb láncszeme a kamera, amely a rajta lévő objektív által összegyűjtött képet elektromos formába - videojellé - alakítja. A mai kamerák szinte mind ugyanazon az alapelven működnek, vagyis a CCD (Coupled Charge Device) képalkotó elemre fókuszált képet - fényelemeket - elektromos töltésekké alakítják, amit feldolgozva lehet továbbítani az azt fogadni képes eszközök bemeneteire. A biztonságtechnikai célra szánt kamerákat több szempont alapján csoportosíthatjuk, úgymint színes vagy fekete-fehér, alacsony vagy nagy felbontású, analóg vagy digitális jelfeldolgozású stb. Egy fekete-fehér kamera esetében a 380 TV sor számít alacsonynak és az 570 vagy 600 TV sor a magas felbontásnak. Ugyanezek az értékek színes kamera esetén 330 TV sor és 480 TV sor. Ez az érték határozza meg a kamera képfelbontását, tehát minél nagyobb a szám, annál jobb minőségű képet állít elő az eszköz. A jó minőségű képalkotáshoz elengedhetetlen a megfelelő megvilágítás is. Örök érvényű igazság, hogy csak megfelelő fényviszonyok mellett készíthetünk használható képeket a megfigyelt személyről, területről.
Videojel-átvitelre a koaxiális kábel a legalkalmasabb, mely egy belső vörösréz vezetőszálból és egy külső árnyékoló fémharisnyából áll. A legalkalmasabb típus e célra az RG-59, mely igen jó minőségű alapanyagból és sűrű szövésű árnyékolásból áll. Az erősítés nélkül elvihető jel legnagyobb kábelhossza ez esetben ne lépje át a 230 métert. Ennél hosszabb szakaszra vagy csavart érpáras vagy üvegszálas technikát alkalmaznak, illetve ahol a kábelezés nem megoldható, ott rádiófrekvenciás vagy mikrohullámú jelátvitel lehetséges.
Elérve a videoközpontba számos eszközzel találkozhatunk, amik a sokéves fejlődés során segítették a munkát a megfigyelésben és a rögzítésben. Lehetetlenség lenne valamennyi fajtát még felsorolni is, így az érthetőség kedvéért különítsük el őket kétfelé. Eszerint megkülönböztetünk analóg és digitális eszközöket. Jelen pillanatban már ott tart a technika és a piaci helyzet, hogy a szolgáltatásaiban és jellemzőiben vezető digitális rendszerekkel szemben az analóg készülékek aligha rúghatnak labdába. Mivel azonban még mindig sok ilyen rendszer működik és fog is működni a jövőben, tekintsük át ezeket röviden.
Az analóg központok "szívét" a Time Lapse videomagnók alkotják, amik normál - ált. 180 perces - VHS-szalagra rögzítik a felvételt. A time lapse kifejezés arra utal, hogy az ilyen magnók segítségével egy normál 3 órás szalagra rögzíthetünk akár 960 órát is. A leginkább elterjedt típusok 24, 72, 360, 720 és 960 óra felvételt sűrítettek rá egy kazettára. A magnók általában egy videó bemenettel és egy monitor kimenettel rendelkeznek, ezen kívül riasztási funkciókkal bírnak, tehát egy riasztóközpont kontaktusával tudjuk őket riasztási üzemmódba kapcsolni. Egyesek képesek még egy hangcsatornát is rögzíteni a kép mellé, valamint a legtöbb típus többféle funkcióra programozható, úgymint automatikus indítás, leállás, szalag visszacsévélése stb. Használatuk az egész világon elterjedt, és sokáig ezek jelentették az egyetlen alternatívát. Többkamerás rendszerek esetében szükséges a videomagnó elé egy multiplexer, ami a több videojelet sűríti egy jellé, így csatolva azt a magnó bemenetére. Tökéletességről azonban nem beszélhetünk, mivel olyan hátrányokkal vannak az ilyen magnók felvértezve, mint, a VHS által nyújtott maximálisan 300 TV sor képfelbontás, az állandó kazettacserélgetés, a cserélhető szalagok kopása és minőségromlása, a mozgó mechanika állandó szervizelése (pár ezer üzemóránként), nehézkes visszakeresés stb. Ezek azok a jellemzők, amik nem hagyták nyugodni a fejlesztőket, így az informatikával karöltve már jó néhány éve elindult a rögzítőknek egy teljesen új, a számítástechnikára alapuló fejlesztése, melynek gyümölcse a digitális rögzítők megjelenése volt. Persze ezen az új technológián alapuló rögzítők sem egyik percről a másikra születtek. Számos olyan hibrid megoldás ismert, amely a két technika jellemzőit használta vegyesen. Mára azonban, szakítva a VHS szabvánnyal, két vonalon folyik a digitális eszközök fejlődése. Az első, ami talán jobban hasonlít a régi videomagnós rendszerre, az ún. stand alone (asztali) típus. Ezzel teljesen helyettesíthető egy hagyományos szalagos rögzítő, mivel azt kiemelve a rendszerből az új eszköz minden kiegészítő nélkül helyére illeszthető, és így folytathatja munkáját, persze jobb képminőséggel és hosszabb tárolási idővel. A külső hasonlóság ugyan megtévesztő lehet, azt leszámítva, hogy nincs nyílás a készülék elején, tetején a kazetta számára. A hasonlóság aztán ki is merül a külcsínben, mert belülről megvizsgálva teljesen mással találkozunk, mint amire számíthatunk. Ezek a digitális asztali eszközök tulajdonképpen célszámítógépek, saját processzorral, memóriával, operációs rendszerrel és persze merevlemezzel, ami helyettesíti a szalagot. A készüléket bekapcsolva pár másodperc alatt üzemkész a rendszer, és készen áll a kép- és hanganyag merevlemezes rögzítésre. Találkozhatunk egycsatornás rögzítőkkel, de vannak multiplexerrel egybeépített eszközök is, melyek egyenként akár 16 kamera jelét is képesek kezelni, rögzíteni.
